KIRÁLYKÖSZÖNTŐ

2015. augusztus 19. szerda

"Ím eljött az áldott új nap zengő üdvös ünnepe szent királyunk-Istvánunknak!
Míg tart e világ heve, örvendjen, ki őáltala lőn Urunk örököse
s érdeméből nyeri vala, hogy a mennynek részese"

E versikével, mely a tatárjárás után született hívták eleink az emlékezőket Szent István ünnepére. Ez az ünnep mélyen gyökerezik szívünkben. Ott lapul génjeinkben, áthatja, meghatározza mindennapjainkat, fontos fejezete kultúránknak. Szelíd szeretettel szólít az egységre, az egyetértésre, egyben gondolkodásra, elemzésre késztet. Szent István fáklyaként világít a századok sötétjében. Negyven éves uralkodása alatt sikerült a nemzet egységét megteremteni, a közérdeket az egyéni akarat fölé helyezni, az együttélés kereteit, szabályait meghatározni, egyensúlyt teremteni kelet és nyugat politikai szorításában, mellyel megalapozta Magyarország nagyhatalmi státuszát legalább ötszáz évre. Bár halála utáni viszályok, a nemzet érdekeit nem szolgáló hatalmi harcok rombolták e fundamentumot, de Szent László, majd Könyves Kálmán a pártütés okozta réseket kijavítva megszilárdították Szent István örökségét.

Vajon miért él bennünk oly erősen a szentistváni kép, miért nem lankad az iránta való lelkesedés, miért példa ma is számunkra élete? Vajon az 1054. évi egyházszakadás óta, miért szent királyunk az első, akit az ortodox egyház 2000. augusztus 20-án, a koronázás budapesti ezredéves évfordulóján kanonizált, fogadott szentjei közé elismerve ezzel Magyarország híd szerepét kelet és nyugat között. Mert Szent István olyan elveket vallott, melyek biztos kapaszkodók az életben s tetteit is ezek határozták meg. A hit pajzsát tartotta s fején volt az üdvösség sisakja. Az egyházat erősítette, mert tudta, hogy először Isten országát kell keresni, a többit hozzá kapjuk. Tisztelte Isten szolgáit, mert ők a lelkek felvigyázói. Erénye szabta mértékkel irányította ispánjait, főembereit, vitézeit. Szerette az igaz ítéletet, tudta, hogy a türelmes király királykodik, a türelmetlen zsarnokoskodik. A vendégeket és jövevényeket jóakaratúan gyámolította nemzete érdekében. Sohasem hallgatott az ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekre. „Ha bölcsekkel jársz, bölcs leszel, ha bolondokkal forgolódsz, társul adod magad hozzájuk” írta fiának intelmeiben. Fontos volt számára az ősök követése, a magyar szokások és törvények megtartása. Mindezek mellett az Istennel való imádságos kapcsolat és az erények gyakorlása hatotta át tetteit. István király intelmei Imre herceghez, melyet az imént összegeztem valójában a magyarság megmaradásának kiskátéja, olyan örök érvényű értékrend, mely bármely korban érvényes. Mi kései utódok ismerjük-e útmutatását, ismerjük-e létünk, megmaradásunk forgatókönyvét, tanultunk-e valamit a múlt példáiból?
 

Tapasztalatom szerint sajnos nem. Példátlan az a felejtés, mely 1944. március 19-től végbe ment e hazában. Nincs Európának, de a világnak sem még egy olyan népe, amely oly mértékben elvesztette identitását, oly mértékben nem ismeri történelmét, alkotmányát, szokásait, mint a mai magyarság. Ostoba, hiszékeny, fogyasztói tömeggé váltunk, „a kaparj kurta neked is lesz” életvitelt vallók világává. Barbárokká. Hitetlenségben, butaságban, önpusztításban világelsők vagyunk. Mi magyarok, akik legalább nyolcezer éve élünk a Kárpát-medencében. Mi, akik egy csodálatos-, szakralitásában, működésében, látásmódjában egyedül álló, organikus fejlődés alternatíváját mutattuk be Európának, és tartottuk fenn hétszáz, illetve megrontva még közel háromszáz évig. Ezért gyűlölnek bennünket, ezért a kettős mérce, mikor a hatalmaskodók az országok tetteit mérlegre teszik. Vegyük már észre, hogy a magyar nemzet évezredes kultúrája, századokon át formálódó társadalmi normái, csodálatos nyelvünk jelentik azt a közös alapot, amitől magyarok vagyunk, teljes személyiséggé válhatunk. Ez az a keret, mely a gyorsan változó világban eligazít. A kiszámíthatóság biztonságot ad, az erős, tudatos közösség védelmi ereje pedig határtalan. Emlékezzünk: Isten az embert a paradicsomba helyezte. A paradicsom szó a latin paradisus átvétele, mely az óperzsa pairi daeza, körülkerített szóból származik. Valójában ez azt jelenti, hogy Isten egy kiszámítható, biztonságos, az élet- és a világ dolgaiban való eligazodásra alkalmas tudást, kultúrát, életteret adott az emberiségnek, ahol az én szabadon, folyamatosan kibontakozhatott mindaddig, amíg az ott élők magukat ajándékként, tudatosan, akarattal adták a másiknak. Ahhoz ugyanis, hogy teljessé válhassunk, közössé kell tenni, a közösségnek kell adni énünk egy részét. Mit tett azonban az ember? Beleharapott az almába. Az alma ebben az esetben a hit hiánya, a birtoklási vágy megjelenése, amikor a birtoklást előnyben részesítem a léttel, az élettel szemben. Mára csutkáig lerágtuk az almát vérzivataros századokat hagyva magunk után. Ennek eredménye, hogy fogódzkodó, eligazító, biztonságot adó évezredes kultúránk lassan elvész, felhígul. Megszűnik a viszonyítási alap, megjelenik a káosz, melyet sajnos a tömegek egyre inkább megszoknak, föl sem tűnik nekik, miben élnek. A kellő kényelem és jólét okán már nem vagyunk annyira egymásra utalva. Nem beszélgetünk egymással, de erre igényünk sincs. Virtuális világot építünk. Minden fölgyorsult és az ember egyre inkább a birtoklást részesíti előnyben az élettel szemben. A pillanatot hajszolja az öröklét helyett. A személy teljessége ettől azonban sérül, függésbe kerül valamitől, mégpedig a fogyasztástól. A ránk zúduló reklámáradat pedig ezt a személyiségben rejlő gyengeséget, mankószükségletet haszonszerzésre gátlástalanul kihasználja. A korábban általános, emberi kapcsolatokat erősítő igazi munkamegosztás megszűnt. A fogyasztás hajszolása fölöslegessé teszi a „drága” embert, elveszi tőle az alkotás, teremtés örömét, kiszorul az úgynevezett piacról.

 

Hová lettek a kosárfonók, a seprűkészítők, a teknővájók, a téglavetők, a vargák, a bognárok, a csizmadiák, az úri szabók, a bodnárok, a szíjgyártók, a kötelesek, a vasszög nélkül építő ácsok, az asztalosok, a fazekasok és sorolhatnám. Termékeny, jó adottságú falvaink elnéptelenednek, földjeink parlaggá válnak, állataink mára kiállítási darabok. És a mesteremberek? Akik megmaradtak gépekké váltak, ám ha nem akarnak azzá válni, megélhetési gondjuk lesz, mert drágák a termékeik. Ezt a sok felszabaduló munkaerőt képtelen felszívni a gépesített termelés. Az ok pedig nem más, mint hogy az emberek a kapzsi birtoklást választották, a pillanatot az örökléttel szemben. Ma a világ vagyonának majdnem a felét az emberiség 1% bírja, 87%-át pedig a 10 %, mi marad a 90%-nak azaz 6 milliárd embernek.

„Szükség van ezért olyan társadalmi jellegű változásra, mely a jelenleg hitt értékrendszerben hoz valami újat, részben visszanyúlik az alapokhoz – keresztény értékek – részben a modern kor pozitív vívmányaira támaszkodik, egyben erősíti az emberek közötti szolidaritást, újra építi a közösséget. Az egyéni személyiségfejlesztés önmagában ma már nem elég, szükséges az elrontott érték- és normarendszerben olyan gyökeres változás, mely az életminőséget is megváltoztatja.” írja Kiss Anita és Pikó Bettina a Valóság folyóirat 2006. januári számában.

Az intelmeket olvasva még egy, a politikusok által sokat citált szakaszt érdemes vizsgálni látva az újkori népvándorlást. Idézem: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén.” majd kicsit később: „a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsd”. Kik lehettek e korban a király vendégei, kik lehettek a jövevények, kiket ajánl a leendő uralkodó figyelmébe első királyunk? Részben dicsőségre vágyó vitézek, kik kardjukat ajánlották a sikeres háborúkat vívó, Európa szerte jól ismert királynak. Részben művelt, tudományokban jártas tudósok, művészek, szakképzett mesterek és jámbor, lelkeket és templomot építeni akaró, oktatást és földművelést vállaló szerzetesek, papok. Mind méltó a jóakaratú gyámolításra. Napjainkban azonban más a helyzet. Szeretném leszögezni, hogy a szerencsétlen embereken való segítség fontos, elengedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen. Ma azonban és ez nem tegnap kezdődött, hanem gyökerei a gyarmatosítás koráig nyúlnak, mely most üt vissza, olyan megtervezett, fizetett népmozgás indult meg, melynek felgyorsulása az egyiptomi sáskajáráshoz hasonlón fogja letarolni Európát. Oka a korábban már többször megfogalmazott, a létet erősítő gazdasági, politikai döntések helyett a birtoklás gátlástalan előnyben részesítése, ennek érdekében az európai értékrend tudatos rombolása, ostoba, elidegenedett fogyasztói rabszolgák tömegeinek megteremtése. Európa pedig gyenge. Ázsia és Amerika az oroszokkal a háttérben leigázásunkra készül. A magyarság mindig befogadó, integráló nép volt. Még olyan tömegekkel is megbirkózott, mint a Kárpát-medencében élő avarok, besenyők, szlávok, hun maradékok, László által befogadott szászok, a letelepített kunok vagy jászok csoportjaival, a török után érkező svábokkal. Már az oláhok sokaságával nem sikerült a teljes integráció, tekintettel az eltérő vallásra, szokásokra, életmódra. Meg is lett az eredménye. Nos, képzeljük el, ha még inkább, a magyartól, európaitól eltérő, teljesen idegen kultúra árasztja el az országot, az egyébként is gyönge identitásunk még inkább elbizonytalanodik. Az én tudatunk már sérült, mankókat kereső, manipulálható. Tud az ilyen ember integrálni? Eleink vajon miért küzdöttek vagy háromszáz évig a törökkel? Fogadjuk hát tárt kapukkal azokat, akik emelik az ország fényét, gyarapítják értékeinket, színesítik kultúránkat s kiknek az élet erősítése a céljuk. A sandasággal érkezőket viszont tartsuk távol. Egyben végre fogjunk össze a szomszédos országokkal, akár lengyel vezetéssel hozzunk létre olyan konföderációt, mely gazdaságilag erős és ellensúlyozni tudja a nagyhatalmak támadásait.

Ma ezért az egyén egyik fontos feladata, teendője a magyar kultúra ápolása, népünk szokásainak, világlátásának minél jobb megismerése, átélése, terjesztése, tudatosítása. Kultúránk az a viszonyítási rendszer, melyben biztonságban érezhetjük magunkat, ahol azonos értékrendet vallók közösségében élhetünk, valójában ettől vagyunk magyarok. Kár, hogy a magyarság az önmegvalósítás lehetőségét nem az emberi kapcsolatokban keresi, hanem tárgyaknak, eszméknek és egyéb kitalált fogalmaknak kötelezi el magát. Két magyar az három párt és egyik sem enged a negyvennyolcból, körömszakadtáig védi vélt igazát. Pedig igazság csak egy van.

Szükség van továbbá tudatos, megvilágosodott látásmódú emberekre, akik a dolgok alapvető okait keresik, nem csaphatók be, nem lehet megfélemlíteni őket, nem vezethetők félre. Csak az ilyen ember tud felelős döntést hozni. Közösségben lehet csak ilyen emberré válni úgy, hogy át kell adni önmagunk egy részét másoknak ahhoz, hogy énünk teljessé válhasson. Mi ez az önátadás? Van időm a másikra, meghallgatom, érdek nélkül segítek neki, részt veszek örömében, támasz vagyok bánatában és ezekben a kapcsolatokban mind magunkat adjuk, ajándékozzuk a másiknak.Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14,36) Krisztus szavai azt jelentik: szabadon odaadni mindazt, ami tudatos, akarati és nem félelemből, parancsra, utasításra. Bajban vagyunk. Ha nem változtatunk, elveszünk. A változást magunkon kezdjük.

E kettő megléte esetén sürgősen át kell alakítani a ma megfelelőnek hitt értékrendszert alulról építkezve, mely erősíti az emberek közti szolidaritást, újra építi az együttműködő közösségeket. Olyan gyökeres változásra van szükség a normarendszerben, mely a teremtés koronáját ismét méltó helyére emeli, az „őrizzétek és műveljétek a földet” isteni terv szerint működik és amely az életminőséget ténylegesen megváltoztatja.

Befejezésül fohászkodjunk Szent István imájával, hogy a hamisság helyett az igazság, a birtoklás helyett az élet, a pillanat helyett az öröklét legyen osztályrészünk.

„Küld el Uram a bölcsességet szent egedből, dicsőséged trónjáról, hogy munkámban velem legyen és segítsen és így felismerjem, mi kedves a szemedben. Uram, Atyám, életemnek Istene, ne hagyj engem álnok gondolatban, az én szemeimnek ne adj kevélységet és a gonosz kívánságot távoztasd el tőlem és a tisztátalan és esztelen léleknek ne adj engem Uram. Amen.
 

Várkonyi György

2015. július 30.