Cs. Varga István

2009 március 15-én, Egerben, a Petőfi szobornál, a városi ünnepségen elmondott

beszéd

 
„Boldog az a nép, amely tud ünnepelni. Ha az ünnep elérkezik, figyeljünk az ünnepre! Az ünnep, üdvnap, idnap, innep: szent napot jelent. Tudjuk: az ünnep van az emberért és nem az ember az ünnepért. Ünnepnapon fokozottan érvényes a jézusi üzenet: ne féljetek, örvendjetek! Emlékezzünk és ünnepeljünk: mert önmagunk, nemzetünk szellemi-lelki erejét akarjuk gazdagítani.Ez az ünnep elődeink érdeme: ajándéka. Tőlük kaptuk: jussunk, örökségünk.

Áldáskívánó szeretettel, tavaszváró reménységgel köszöntöm minden Honfitársamat. Ezen az évszakváltó, elődeinktől megszentelt ünnepen a Kossuth Rádió éterből is száműzött szignáljával köszöntöm Önöket: Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Március 15-e:a magyar szabadság ünnepe. Nemzetünk lélekújító, azonosságtudatot erősítő ünnepe minden magyaré, de elsősorban az ifjúságé. Egyben minden kor, minden rezsim lelkiismereti vizsgája volt és marad.

Sokak érdeme, hogy Egerben ezt az igazán csodálatos, magyar nemzeti ünnepet – minden áldatlan, megosztó gond és probléma ellenére – eddig mindig mindenkivel együtt ünnepeltük és együtt ünnepeljük most is.

Március 15-e történelmi csoda, a magyarság európai fényű, mágikus pillanata. Célunk ma is, hogy a bokaharapdáló történelemben a sorskaszabolta magyarság ’48 fényében felmagasodjék. Tudjuk: a lélek szerinti ünnep „egyszerűen beköszönt, beáll. Ha akarja az ember, ha nem. Az ember rendezhet ünnepet, de az igazi ünnep Istentől való. Ha Tőle áldott, akkor ott munkál benne a csend, a lelki béke, a magasztos, a remélt emberi boldogság, a teljesség. Szabadságra, szabadulásra vágyó és néha veszni indult lelkünket milyen ünnepi érzéssel képes megajándékozni, aki szeret ünnepet szerezni az embernek.
1848 csorbítatlan tükör, belőle múltunk hősi erényei néznek vissza ránk. Szembesítő erővel tükröt tart jelenkorunk árnyékképeinek is. 1848/49-ben a magyarság nemzeti értékeinek, gondjainak, erkölcsi útjának megfogalmazása
elsődlegesen a költők joga és kötelessége volt.
Szent Pál szerint a költők Isten titkának sáfárai. Petőfi és költőtársai voltak a magyarság leghívebb szövetségesei a szabadságért, önrendelkezésért, megmaradásért folytatott küzdelemben. Petőfit nem a porladó anyag, nem a tárgyak és emlékek, hanem versei őrzik. Napjainkban is magyarságunk, megmaradásunk a tét. A költők mindig tudtak: „valami szabadítót mondani” Petőfi meg tudta szólítani kortársait: Magyarnak lenni szívből jövő hálaének, büszke gyönyörűség. Ma is mindenki tudja a hívószavakat: a „Harcra, magyar” helyett a Talpra, magyar, hí a haza… A hamleti létkérdés: Rabok legyünk, vagy szabadok, ez a kérdés válasszatok!
Ma világválság van, hazánkban is áldatlan állapotok vannak. Sokáig azt hittük, hogy egy szabad és erős, szebb jövőjű, létszámban, szellemben, lélekben is gyarapodó magyarságot hagyunk utódainkra. Ma már világos: sok gondot, problémát hagyunk magunk után. Mégis hiszem: bármennyire megfogyatkoztak is esélyeink ebben az önmagából kifordult világban és abszurdisztánná vált hazánkban: hitünk és lelkünk mégsem tört meg.
1848/49 hőseinek a kiművelt emberfő volt az eszményképük. A nemzeti kultúra egy nép lelke, szellemi gerince! Jelenkorunk Mammon-hite a szellemi alkotóképesség csúcsteljesítményeit is semmibe veszi. Különösen a humán értékeket, a művészeteket nézi le. Pedig Magyarországnak egyetlen igazi kincse megmaradt: a magyarság istenadta tehetsége és a talentumát kiművelő szorgalma. A magyar oktatásügy, iskolarendszer egy évezred eredménye. A magyar kultúra ügye nemzeti sorskérdés. Iránta a felelősségünk is egyetemes, függetlenül attól, milyen színű pártzászlók regnálnak!
 

2009-ben joggal kérdezzük: mivé lett a „Szabadság, szerelem”? Mi lett a „Szellem és a szerelem” kettős csillagából? Utassy József már a hetvenes években világgá kiáltotta, Petőfit megidézve: „Lopnak a bőség kosarából, // A jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy? // Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. // Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!”

Petőfit, a márciusi ifjakat, a reformkor, a ’48-as forradalom hőseit az amor sanctus patriae (a haza szent szerelme/szeretete, a honszerelem) jellemezte. Számukra az amor patriae linguae (a haza nyelvének, az anyanyelvnek szeretete) nemcsak jelszó volt: a lélek benső lángolását is kifejezte. Egerben, az ezeréves egyházi, érseki központban joggal hangsúlyozzuk: 1848/49-es forradalom és szabadságharc és a nemzeti ellenállás vezéralakjai közt szép számmal voltak ciszterci diákok. A bencés tanárok és diákok közé tartozik Czuczor Gergely, Batthyány, Deák Ferenc. A piaristák ma is büszkén tekintenek neveltjeikre, a növendékeikből lett nemzetnagyságokra: Széchenyire, Kossuthra, Andrássy Gyulára, Klapka Györgyre, Nagysándor Józsefre, Török Ignáczra, Vasvári Pálra.

            Amikor szeretnénk meghatározni helyzetünket, a nyelv is elmenekül előlünk, akkora a romlás. Ma a szavak inflációja a pénzünk romlásához hasonlítható.Pedig a Tízparancsolat ma is Törvény és nem illusztráció. A Ne lopj, ne ölj, hazugságot ne tégy, aTartóztasd meg nyelvedet a gonosztól és ajkadat a hamis beszédtől tilalma nem tetszésesztétika tétel.
Az isteni Törvény parancsai akkor is érvényesek, ha semmibe veszik őket. Pedig jót akarni rosszul nem szabad, mert rosszabb, károsabb lehet, mint a rossz akarat. A válság már a lábunk fejétől a koponyánkig ér. Ma hitelekből élünk gyerekeink, unokáink rovására.
Vajon Széchenyi, a reformkor szellemóriásai, a márciusi ifjak, Petőfi, Kossuth erről a mai pénz- és hírvilágról, alvilágról, közállapotokról álmodtak?

Petőfi vallott és kérdezett: „Magyar vagyok. Mi most a magyar?” Szigorúan elítélte azokat, „akik ránk készítik / A gyász s gyalázat mezét”. Makovecz Imre hangsúlyozza: ma az égi ítélőszék előtt a magyar nép sorsában visszaszámlálás történik. Vezetői az ősi jussot, a nemzeti örökséget elfecsérelték …” A fő okra is rámutat: mert honszeretet helyett politikát űztek és űznek!

1848, Te csillag! Március ünnepét nem lehetett betiltani, bár legszívesebben megtették volna. De a tiltás jelen volt a szűkítésben, a korlátozásban. Volt idő, amikor csak az iskolarádió cenzúrázott rövid műsora emlékeztetett Petőfi napjára. Nemritkán az osztályfőnöki órákra száműzték a forradalmat. Az egypártállami időben öröm volt, amikor iskolai szintűvé lett az ünnepély, amikor az utcákon, tereken, középületeken már két nemzetiszínű közé egy piros zászló került. Sokáig óvatosság, félelem övezte március 15-ét. Hiába erőltették az idegen ünnepeket, amikor eljött március idusa, felragyogott az arcunk, feldobogott a szívünk: átéltük a lélekben erős ragyogást. Ez a mi ünnepünk volt.

Mi lett ünneplő kedvünkkel? Egyesek azt mondják, amit már szabad, az fényét veszíti. Mások szerint ünnepeinket lejáratták a hiteltelen és hazug korteskedések. Vannak, akik azokat okolják, akik a nemzetiszínt, a nemzeti eszmét pártszínekké és pártprogramokká szűkítették. Egyesek szerint ünnepelni egyébként is belülről kell! Ez igaz: szívből kell ünnepelni! De vajon lehet-e ünnepelni magunkban, egyedül? Az a tűz, amely ott égett a fiatalok szemében Petőfi ünnepén: az összetartozás, az ünnep közös vállalásának tüze volt. Elgondolkodhatunk: mit is veszítettünk akkor el? Az ünnepet, a tüzet, vagy egymást?! Avagy talán mindahármat?!

Ma 1848 fényében az a kérdés: tespedő nép, vagy újraeszmélkedő nemzet vagyunk-e? Petőfi ma is ezt üzeni: Ébredj hazám, mert ha most nem ébredsz, / Soha többé nem lesz ébredésed. / S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak, / míg nevedet sírkövedre vésed...

Már sokszor voltunk reménytelen és tragikus helyzetben. Távoli, igaz képet említek. Mohács után alig maradt magyar, de a megmaradtaknak volt hitük! Kölcsey a mohácsi vész körüli helyzetről ezt írja a Nemzeti hagyományokban: „Veszélyes kezekre szállt a kormány s kevés évek után a közboldogság Mohácsnál elveszett”.
Mohács után elveszett az önálló magyar állam megszűnt, a maradék csak Erdélyben létezett. Kultúrájában, szokásaiban és nyelvében a magyar nép mégis egységes maradt. Újrakezdte az életet, mert volt hite! Tudtak hittel dolgozni és imádkozni. Őseink Internete az imádság volt és az sosem fagyott le. Az elődeink hittek és dolgoztak. Tudták: a boldogság nem csupán állapot, hanem törekvés a jóra, igazra, szépre, a szent dolgokra!

A nemzetietlen folyamatról a minőség forradalmát álmodó Németh László már 1967-ben leírta: „gyengül a magyarság kohéziója (…), ami magyarságunkra emlékeztet – ha múlt az, ha szokás, ha irodalom: ellenszenvessé lesz. A legnagyobb baj, hogy e folyamat ellen védekezni sem szabad. Fennmaradásunk gondjaitól szenvedni, azokra célozni is: nacionalizmus. A nacionalizmus szóval olyan visszaélés folyik, amely fölér egy nemzeti idegbénulással…”

Ma formálisan és relatíve még van magyar állam. De megroskadt a lélek. Az igazság helyett a hazugságot emelték trónra. A viszály kultuszát művelik. Ma Isten-hitünk fogyatékos, egymás iránti bizalmunk csekély: a megosztottság iszonyú. Kártékony, ember- és életellenes tendenciák kaptak lábra. Történelmi tény: békében és szabadságban a magyar nemzet ilyen mélyre még nem süllyedt!

Itt tartunk! De van-e kiút ebből a helyzetből? – Igen, van!

Ahol a bajok gyökere, ott a megoldás is: a lelkünkben! „Lélekben és igazságban” kell élnünk és ünnepelnünk! Ezért ma nemzeti korparancs: Keresd a békét és járj utána! A magyar nemzet jövője a léleképítésen múlik. Trianon, vesztett háború, letiport ’56-os forradalom, hazugságba vitt reformok következményeit feldolgozni, a jövőnek nekiindulni csak erős, megújulásra képes lélekkel szabad.
1848 a fiataloké! Tudjuk, sosem volt könnyű ebben a hazában fiatalnak lenni. De ma pályát kezdeni, családot alapítani, gyereket vállalni különösen nehéz. Pedig f készülni a magyarságot, a nemzet értékeit megőrző jövőépítésre. Ezért első parancs: az élni kell!

A Bencés Regula parancsa: „A fiatalabbak tiszteljék az idősebbeket, az idősebbek pedig szeressék a fiatalabbakat.” Az „érted haragszom, nem ellened” jegyében is szeretni kell a fiatalokat, hogy vállalják az életet, a gyermekáldást. A gyermek égi ajándék, Ady így ír róla? nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret”

A megújulás alapfeltétele: igazságban éljünk és ne hazugságban! Igazságban élni annyit tesz, mint a valóságot olyannak tudni és mutatni, amilyen. A mai ifjúság őszinte, nem farizeus. A vizuális kultúrában megszokta konkrét formában a képmutatást, de nem akarja átvenni a képmutatás farizeusságát. Ehhez bátorságra, az értelem világosságára van szükség. A végső konklúzió: új, lelki, szellemi Honfoglalást kell végrehajtanunk!

Ehhez lélekellátó erőt, biztatást kaphatunk Márton Árontól, püspöki példájától és hitvallásától: „Önerejük tudatára kell ébresztenünk a ránkbízottakat”. Fogadalmat tett, püspöki esküt: „Népem sorsához hűséges maradok, fajtám élniakarásának, kiállásának egy része akarok lenni, kötelességemnek tartom, hogy életemet is rátegyem a rámbízott feladatok megoldására. Népemért fogok dolgozni.”

2009. március 15-én „Mit ér az ember, ha magyar?” Hisszük-e, valljuk-e Petőfi örökösének, Adynak az igazát: „A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” 1848 fényénél hangsúlyozzuk: mindenféle faji, vallási gyűlöletet elítélünk, de a magyarság elleni faji gyűlöletet is elítéljük, határainkon belül és kívül is.

Az oktatásügy lábát levágták általános iskolában. A felsőoktatásban most a fejét nyiszálják. Az „Akarom: tisztán lássatok!”, a „Tisztán meglátni csúcsainkat” igénye segíthet, hogy az ígéretnek nevezett hazugság-halmazán átlássunk! 1848/49 öröksége kötelez bennünket:„az igazságot ki kell mondani mindig! Még akkor is, ha kedvezőtlen visszhangra talál! az igazságot annyiszor kell hangsúlyoznunk, amíg azt mindenki tudomásul veszi!
Március 15-e különösen fontos és szép ünnep számunkra, egriek számára. Az egri ciszterci gimnáziumban már 1830-tól bevezették a magyar nyelvű tanítást. A papneveldében megalakult a Magyar Olvasó Társaság. Pájer Antal, Mindszenti Gedeon, Tárkányi Béla papköltőként élte és szolgálta hitét és magyarságát.
A pesti forradalom híre március 19-én érkezett el Egerbe. Négyezer példányban nyomtatták ki a 12 pontot és a Nemzeti dalt. A tűntető fiatalok a középületekről eltávolították a kétfejű sasos jelvényt. A Városházát, a Várat, a Líceum tornyát nemzetiszínű zászlókkal díszítették. Március 25-én a székesegyházban ünnepi szentmisét tartottak.
Csiky Sándor vezetésével nemzetőrséget szerveztek. Csapataink a Délvidéken, a tűzkeresztségben „…különösen bátran s lelkesen viselték magukat”.
1849. február 22-én Eger népe kitörő örömmel köszöntötte Klapka hadtestét, a városon átvonuló 8 ezer katonát. Február 25-én fáklyás felvonulást rendeztek Dembinszki, Görgey és Klapka tiszteletére.
Aztán megjelent a Nemezis, a balsors: a viszály. A kápolnai csata után az osztrákok megszállták Egert, hadisarcot vetettek ki. A Várban a nemzeti lobogó tartórúdját katonákkal vágatták ki. De amikor Görgey hadteste Tokajnál átkelt a Tiszán, az osztrákok Egerből eltakarodtak. Az általuk kinevezett, hazaáruló egri polgármester pedig öngyilkos lett.
Március 30-án érkezett Kossuth Egerbe. Az érseki palota udvarán hatalmas tömeg előtt tartott gyújtó erejű beszédet. Akkor hangzottak el az egri patrióta öntudatot máig erősítő szavai, melyeket az érseki palota falán emléktábla őriz: „Itt nem hirdetni, itt csak tanulni lehet a hazafiságot.” Igenlő vállalás köt Széchenyihez, az eszményképhez: a nemzeti öntudatot alkotó, teremtő munkával megalapozó héroszhoz. Tudjuk: „Ha minden fej Isten kápolnája, Széchenyié: székesegyház.” De tény az is, hogy Kossuth a politikus, a virtuóz rétor óriásként erősítette nemzetünk önérzetünket…
            1848 forradalma és szabadságharca katonailag bukott el, de eszméje győzött. Hősei, mártírjai máig példaképek. Áldozatuk olyan eszmei magvetést jelent, mint a keresztény mártírok életáldozata a hívők számára. A bajban ismerszik meg az ember, a bajban ismerszik meg a magyar. Vajon hányan tudunk arról, hogy a Világosi fegyverletétel után menekülő Jókai Mór a Bükkben talált menedéket. Tardonán rejtőzött el, 1849 karácsonyát is ott töltötte. Hálatelt szívvel emlékezett vissza a tardonai asylumra: Legyen áldott a föld, amely elrejtett, de legyen ezerszer áldott a nép, mely titkunkat megőrizte.” A bujdosó Jókainak a Bükkben nem akadt árulója, pedig az árulást már akkor is jól megfizették.
Tudjuk, a Rákóczi szabadságharc, akkor tört ki, amikor Fölfakadtak a nemes Magyar Nemzet sebei...” A Nagyságos Fejedelem mélységesen hitt. Lovassági zászlójára ezt íratta: Isten az igaz ügyet nem hagyja el.” Intelme: „Ha a szél ringatja lobogódat, / Borulj térdre, magyar! / Ha hazádat más nép bitorolja, / Fogj össze, magyar! // Ha a lelked összeroppan, / Hívd Istenedet, magyar! (..) Csak bízz Istenben, magyar! / Ne add el a hazádat, / Mert, akkor (…) hontalan leszel, / Akkor elveszel, magyar! // Ha a szél ringatja lobogódat, / Borulj térdre, magyar! / Lelked minden erejével / Védd meg hazádat, te igaz magyar!”

Gondolkodjunk együtt! Párizsban, Bécsben, Itáliában vérben keresztelkedett a forradalom. 1848 magyar forradalma vételen, jogos és igazságos, vagyis törvényes volt. A jelenkornak szóló tanulságok: március 15-én a Táncsicsot kiszabadító márciusi ifjakra nem lőttek a Pestet megszálló osztrákok, Budán nem lőtt rájuk a várat megszálló olasz katonaság. Mi is történt 1956-ban és 2006 októberében? – Gondolkodj, Magyar!

Amikor a nagymajtényi síkon letörött a zászló, a szégyenteljesnek mondott szatmári béke értelmében a kurucok szabadon elvonulhattak, vagyonukat is megtarthatták, a fegyvereiket is hazavihették. Igaz, meg kellett fogadniuk, hogy nem támadnak a császár ellen. 1849-et Haynau rémuralma, majd a Bach-korszak követte. Kivégezték a törvényes magyar kormány miniszterelnökét, az aradi vértanúkat… Mi is történt ’56 után? Gondolkodj magyar! Mivé lett a hit, remény, szeretet triászát leváltó szabadság, egyenlőség, testvériség? Mivé lett keleten és nyugaton. Mivé lett most nálunk?

1848/49 öröksége már régóta közmegegyezés, bár mindig igyekeztek részérdekeknek is kisajátítani. Tanulsága óriási: együtt tudunk magyarok lenni. Magyarságunk lényege a lélek szerinti vállalás. A lélek tesz bennünket magyarrá. Ady szavaival: „Testvéremül elfogadom, / Ki tiszta ember és magyar / (…) Kirabolt, szegény, kis magyar ,/ Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom…”

Higgyünk magunkban, higgyünk legszebb harcunk a mai napon: harc az ünnepért. Az ünnep nem szabadnap csupán, több a munkaszüneti napnál, mert lelkünkben megteremtheti a szakrális időt. Ennek örömét így tudatosítja Szabó Lőrinc: „két kezével egyszerre tart az Isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, jobbja emel, és fölragyog az ünnep.”

Hiszem: ha az Úr nem építi a házat, akkor az ember hiába fárad. De Nagy Gáspártól tudjuk: „de a remény sohasem meghaló, ha az az utolsó szalmaszál abból a jászolból való…”
Maratonnál a reménytelenség győzött. Hitből fakadt a nándorfehérvári diadal és Dobó István egri győzelme. Elődeink hittek, amikor „hős vértől pirosult gyásztér”. Máig ható nemzeti örömhír lett: „Él magyar, áll Buda még…”. Rákóczi „Istennel a hazáért és a szabadságért” harcolt…Ma is „Forr a világ bús tengere”. A mi világunkban „Ádáz Erynnis lelke uralkodik”.
Hitbéli forrásból fakadt 1848/49 csodája. Eszméit a túlélők őrizték, mint mag a hó alatt. Az „Alig virradt, már újra elborult” tragédiáját is túlélték. A „Most tél van és csend és hó és halál / A föld megőszült”. a „Nincsen remény, nincsen remény, az ember sárkányfogvetemény” keserűségét kellett meg- és túlélniük. Trianon után, a magyar romokon is újraépült az élet.’56-nak is megvolt a hitbéli erőforrása. De mivé lett bennünk 1989-es reményhite? A kizökkent időben is létezik „Haza a magasban”. A hit csodája az élniakarás. Ha népünk „Óhajt, remél, hisz és imádkozik”, akkor „lesz még egyszer ünnep a világon”. Érvényes: József Attila fohásza: „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!

Éppen ezért Utassy Józseffel együtt „Énekelem én, / mondom én, / ahogy a torkomon kifér: // hogy van remény, / hogy lesz remény„Nem lesz mindig sötét ott, ahol most szorongatás van…” Mert „Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed”. Nekünk alkották meg a legszebb hűségnyilatkozatot: „Áldjon vagy verjen sors keze, / itt élned, halnod kell.”

Honfitársaim! Ne feledjük: a Mindenható oda küldi áldását, ahol egyetértés van, vagy legalább szellemi-lelki egységre törekvés! 1848 eszmévé finomult: „nőttön nő tiszta fénye, / Amint időben, térben távozik” Ezen a megszentelt nemzeti ünnepen ismét Petőfi útmutató szavait idézem: „Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!”

Március 15-e: a mi ünnepünk! Nem veheti el tőlünk senki! / Ez az ünnep együtt él velünk… (…) azoké, akik soha fel nem adják, / azoké, akik hiszik és tesznek érte, / hogy feltámadhasson Magyarország! / Egy Március van és egy Október, / szívünkben hordjuk a kokárdát, / és ott lobog a lyukas zászló, / és nem érdekes, hogy mi vár ránk!”

Mi hitben, lélekben és anyagi gazdagságban is gyarapodó, emelkedő nemzetről álmodunk. Nagy Lászlóval kérjük Petőfit: „lélekzendítő” hangon „csikorogd széjjel a szívünk havát!” Szívből kívánom: Egerben, mindannyiunk szívében megszülessen, fölragyogjon az ünnep! Áldott szép ünnepet kívánok! Hiszem és vallom, hiszem és akarom Magyarország feltámadását! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza.