Királyköszöntő

2013. augusztus 19.

 

„Magyarok fénye, Ország reménye, 

Légy áldott Szent István király, 

Légy áldott Szent István király”

 

Ma rád tekintve, tetteid idézve ünnepel az ország és ünnepelünk mi is, egriek. Ünnepelünk, mert ezer éve fáklyánk vagy, világító fáklyánk. Erős hited, igazságosságod, őszinte alázatod, Boldogasszony iránti szereteted tett Krisztus apostolává s tartotta meg nemzetünket mind a mai napig. Ezért jövünk évről évre fáklyával a kézben e szent falak közé, hogy emlékezzünk, hogy hálát adjunk, hogy köszönetet mondjunk, hogy ebben a rohanó világban elcsendesedve megálljunk, szemünket az égre emeljük belefeledkezve Isten végtelen szeretetébe. De jövünk hozzád vigaszért, útmutatásod várva, hitünket, szellemünket, testünket erősíteni. Mert ma erre van a legnagyobb szükség.
Három éve örömmel újságoltam neked szent király, hogy „óriási lehetőséget kaptunk”, hisz az ország kétharmada egyet akart. Lelkesen kiáltottam e helyen, szervezzük újjá a munkamegosztást, az oktatást, az egészségügyet, legyen ismét erős Magyarország és azt is mondtam, ahhoz hogy ne tévesszünk célt, nézzünk Szent Istvánra, miként cselekedett, ha valamit meg akart oldani.
Lelkes, serény munka kezdődött minden téren. Változás a törvénykezésben, változás az egészségügyben, változás az oktatásban, változás az adók terén, változás a pénzügyekben, a gazdaságban és sorolhatnám. Ezek a bátor lépések Európát is megérintették. Voltak, akik csendben követték a magyar módszert, míg mások farkast kiáltottak habzó szájjal. Voltak népek, kik mellénk álltak, míg mások számára elviselhetetlen puszta jelenlétünk is. Ám a nemzetünk sem egységes e kérdésben és az igazságért vívott küzdelemben egymásnak feszül jobb és baloldal, szülő és gyermek, ifjak és öregek tücsköt, bogarat kiáltva a másikra. Személyeskedő rosszindulat, aljas rágalmak, gyűlölködő kirekesztés fröcsög felelőtlenül a nép feje fölött a konc körül serénykedők és az azt megszerezni akarók szájából, miközben sokan kellő szakértelem nélkül magukat tévedhetetlennek, az igazság egyedüli letéteményesének tartják. Kinek van igaza? Kinek higgyünk, ki mellé álljunk? Szent királyunk vajon mit tenne ebben a helyzetben. Meggyőződésem, hogy mint Krisztus dicsőséges hitvallója, ő rá figyelne.
Jézus Saullal, a rosszindulatú, gyilkos szándékú zsidóval párbeszédet kezdett. Ez az, ami hiányzik a mai életből a párbeszéd, az elbeszélés, a megbeszélés. „Saul, Saul miért üldözöl engem?” Mindenki ismeri ezt a krisztusi kérdést, a párbeszédet elindító mondatot, melynek eredménye: Saulból Szent Pál lett, a népek apostola, a szeretet himnuszának megírója. Jézus nem elítéli, eltapossa, megsemmisíti az őt támadót, nem indít pert, lejárató kampányt ellene, hanem felszabadítja a tévelygőt, a meg nem értés, a gyűlölködés, a kirekesztés alól, szabaddá teszi a szeretetre, a bizalomra, a jóságra. Csak ez az út járható: a szeretet, a bizalom, a jóság útja. Csak ez vezet az életre.
Minden ember egyedi, megismételhetetlen, fontos, szükség van rá, ott ahol van. Vajon a sivatag mely homokszeme fölösleges? Minden ember vágyik arra, hogy megmutathassa magát, kibontakozhasson, virágot, gyümölcsöt hozzon, megtalálja élete értelmét. Elengedhetetlen azonban ehhez a párbeszéd, hogy egymást segítsük abban, – Csaba testvér szavaival élve – „hogy mindenki megírhassa a maga szeretet himnuszát”.
Vajon van igény bennünk szeretet himnuszt írni, a másikra figyelni, az elesetthez lehajolni, a szegényen segíteni, ellenségeskedés helyett megbocsátani? Vagy inkább jobb sopánkodni, siránkozni, ellenségeskedni, tragédiákat ünnepelni évről évre, unokákat gyötörni nagyapák által elkövetett sérelmekért. Hagyjuk már a múltat annak minden akarva, akaratlanul okozott sebével, fájdalmával, az idő majd begyógyítja. Legyünk végre szabadok, ne hurcoljuk magunkkal ezt a sok, évszázadok alatt ránk szakadt szörnyűséget. Nézzünk végre előre, mert hihetetlen távlatok nyílnak meg, ha szokásaink, gyűlölködésünk béklyóit letesszük, mert azonnal láthatóvá lesz gondviselő Istenünk védő, szerető karja.  
Mi van velünk, hová jutottunk, miért vagyunk folyamatosan elégedetlenek, miért érezzük rosszabbul magunkat napról napra. Hová lettek értékeink, miért gondoljuk, hogy nincs bűn, hová lett a szolidaritás. A generációk miért feszülnek egymásnak ahelyett, hogy láncként kapcsolódnának össze biztosítva a folytonosságot. Hová lett a valós és természetes tekintély tisztelete. Miért nem akarunk gyermeket, miért nem vállalunk kötelezettségeket, miért kerüljük a felelősség vállalást, miért pusztítjuk környezetünket. Mi ez az igénytelenség, a deviancia terjedése, a másság kultusza, a média túlzott hatalma. Miért gyorsítjuk fel az időt a percet istenítve a távlatok helyett. Miért nem vagyunk jelen, nem ott vagyunk, ahol kéne, s ahol vagyunk, ott sem vagyunk teljesen jelen. Miért sodródunk, miért az elidegenedés, az örökös elvágyódás, melynek eredménye a boldogtalanság. Miért nem tudunk együtt élni másokkal. Miért nem látunk az orrunknál tovább, miért nem vesszük észre, hogy minden téren folyamatosan átvernek hiszékenységünk miatt. A reklámok, a hitelezők, a kufárok. Mindenütt önzés, közösségek szétesése, halál. Ez a halál útja, ne menjünk ezen tovább.
Mostanában egyre gyakrabban halljuk: megérett a világ a pusztulásra. Kérdem én, az Isten által teremtett világ vagy a kiüresedett, élvezeteket hajszoló, a másikat eltaposó, a pillanatért élő, önző, célt tévesztett teremtmény, a ma embere. Azt gondoljátok, hogy Isten tétlenül nézi, hogy ezt a gyönyörű világot, melyet mélységes szeretete szült, néhány percember elbarmolja? Az természetes, hogy sok minden változik, kinövi a gyermek is cipőjét, ruháját, öröknek hitt dolgok semmisülnek meg, birodalmak bomlanak fel egy perc alatt, de a világunk előre halad és Isten terve egyre inkább kibontakozik. Ami, vagy aki nem tud rugalmasan megújulni, előre nézni, eltűnik, de ez még nem a világ vége. Nem hátrafelé kell nézni. Nem vélt igazunkat kell körömszakadtáig bizonygatni, ragaszkodni avítt szokásainkhoz a másik ellenében. Főleg pedig nem az anyagiaktól kell várni a megújulást. A XX. század gyökeresen felforgatta az emberiség életét, a technikai csodákkal, a fantasztikus embert helyettesítő gépsoraival, a világűr felfedezéseivel, a civilizáció minden kényelmével, az anyagi javak töménytelen mennyiségével, a rengeteg szabadidővel, a gátlástalan fogyasztással, de elvette az embertől a munkát, a teremtés, alkotás örömét, elvette a lehetőséget, hogy az örökké munkálkodó Atya munkatársai lehessünk. Vajon boldog a ma embere? Én úgy látom, nem. Napról napra boldogtalanabb, üresebb, szegényebb. Bizalmatlan, egyben hiszékeny és rettenetesen fél, pedig a félelem megbénít. A remény és a hit szárnyakat ad.
Szabaduljunk meg idejét múlt szokásaink bilincseitől, hagyjuk a múlt sérelmeit, a gyűlölködést, az áskálódást, hogy szabadok lehessünk és térjünk vissza Istenhez, mert hit nélkül, áldás nélkül, Isten nélkül nem megy. Böjte Csaba mondja valahol:”Jézus Krisztus nem pánikol sem nagypénteken, sem húsvét vasárnapján. Békés nyugalommal megy a szeretet útján, mert hisz a szeretet végső győzelmében. Nincs más út csak a párbeszéd és a szeretet útja. Egyetlen érték, amelyhez föltétlenül ragaszkodott, a szeretet parancsában megfogalmazott Isten és emberszeretet. Ragaszkodjunk mi is ehhez.
Szent István király, tekints le ránk és könyörögj Boldogasszony anyánkhoz, hogy Szent Fia ne veszejtse el édesanyja népét.
 

Eger, 2013. augusztus 16.                                       Várkonyi György