2015. május 08. az Egri Fertálymesteri Testület újkori megalakulásának 20. évfordulója.
Bartakovics Béla közösségi ház
Tisztelt jelenlévők, kedves Barátom Uraim. Sok szeretettel köszöntök mindenkit az Egri Fertálymesteri Testület huszadik jubileumi évének megnyitóján. Öröm, hogy e sok évszázados hagyomány magját sikerült elvetni 1996-ban a még élő kiérdemült negyedmesterek segítségével. Öröm, hogy e mag életre kelt, kicsírázott, szárba szökkent és erős fává terebélyesedett bizonyítva, hogy – Urbán Gusztáv 1934-ben elhangzott szavaival éljek – „az egri fertálymesterség az élők munkálkodásán keresztül időtlen-időkig élni akar. Élni akar, mert hiszi és vallja, hogy az egri polgár-erények tógájának, a fertálymesteri köpönyegnek, ma is szavának, tekintélyének kell lennie a fórumon”. Öröm, hogy nem csak megtartottuk, mit őseink ránk hagyományoztak, de gyarapítottuk is azt. Öröm együtt látni a szőlősgazdát, az orvost, az iparost, a földművest, a mérnököt, a tanárt, a papot és a mesterembert, hiszen nem a származás, nem a rang, nem a végzettség, mely egy asztalhoz ültet bennünket, hanem mert elkötelezettek vagyunk Eger ékszeres dobozának gazdagításában, a polgári erények és értékek felmutatásában, tiszteletében, a közért való munkálkodásban és a Teremtő iránti szeretetben.
A kérdés természetesen adódik, hogy vajon van-e létjogosultsága a fenti célokat kitűző közösségnek a mai felgyorsult világban. Van-e értelme összejönni, suttogót tartani, egymással találkozni, meghallgatni a másikat mikor ezt anélkül, hogy kimozdulnánk elefántcsont tornyunkból is megtehetnénk telefonon, interneten keresztül. Fontos-e egy közösségben a személyesség, a személyes jelenlét és sorolhatnám. Tekintsük át röviden a fertálymesterség kapcsán bejárt újkori utat, az indíttatást, adatgyűjtést, kutatást.
A világra rácsodálkozó elmém első nagy kérdőjele az úgynevezett kettős nevelés szóösszetétel értelmezése volt. Soha nem találkoztam a kettős neveléssel otthon, gyermekkoromban. Szüleim soha nem hangsúlyozták, ezt mondhatod, ezt nem. Soha nem kértek, hogy így viselkedj adott esetben vagy úgy attól függően, kik vannak jelen. Egyenes, őszinte-, embert és Istent szerető férfinak neveltek úgy, hogy jó példával jártak elöl. Nem is volt addig baj, míg rá nem döbbentem, hogy a való világ, melyet a proletár társadalom teremtett nem így működik. Nem a tehetséges, magát folytonosan fejlesztő szakember jut előre, hanem a silány, dörgölődző, álszent érdekember. Nem a tisztességesnek áll a zászló, hanem a tolvajnak, a hazugnak. Nem a szellem az úr, hanem a pénz. A döntések nem ott születnek, ahol értenének hozzá, nem a helyiek szükségleteit elégítik ki. Általában nem a köz érdekében születnek, hanem a pillanatnyilag kiváltságosok hozzák saját gazdagodásuk megvalósítására a közösséget elárulva, kijátszva. Egy példát engedjetek meg. A szegénység ellen folyamatosan küzd a világ, a jóérzésűek szeretetből, a cinikusok celebként. Gyűjtenek, adakoznak, konferenciákat szerveznek, egyenes adásban vitatkoznak, ám nem a szegénység okára fókuszálnak. A baj nem a szegénységben gyökerezik, hanem a kapzsiságban. A szegénység csupán végeredmény. A kapzsiságot kell gyökerestül kiirtani. Ma a világ vagyonának majdnem a felét az emberiség 1% bírja, 87%-át pedig a 10 %, mi marad a 90%-nak azaz 5,4 milliárd embernek. Nos, ezek az anomáliák késztettek arra, hogy utána nézzek, mindig így volt ez, mert ha igen, csoda, hogy még létezünk.
Az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején családkutatás során találkoztam az egri fertálymesterséggel a megyei levéltárban. Kezdetben persze nem fogott meg a téma, mert ebben az időben jobban érdekelt az, mi a különbség az indoeurópai és a magyar gondolkodás között, van-e különbség a hatalom gyakorlásában, hogyan viszonyul a két tábor az élethez való egyetemes joghoz. Beletemetkezve a magyar szellem-, gondolkodás és nyelv csodálatosan tiszta rendszerébe, hirtelen jelentőséget kaptak a tizedesi, fertálymesteri történetek, kibontakozott előttem egy olyan alulról építkező munkamegosztás, közösség építés, mely minden társadalom motorja lehet. Világunk eresztékeiben recseg, ropog, mert az ember ki akarja iktatni Istent az életéből már vagy háromszáz éve, ő akarja megmondani, mi a jó és mi a rossz relatívvá téve mindent olyan virtuális világot létrehozva, mely a teremtés lényegét kérdőjelezi meg, mely rabszolgává tesz, mely az alkotás örömét veszi el az embertől. Elembertelenít. Nos, ekkor döntöttem úgy, hogy a sok lehetőség közül két nagyon fontos feladat van az életben. Az egyik az önvizsgálat, saját magunk rendbetétele, gondolkodó, alkotó, a másikat megértő, segítő emberré válni. A tudatos, megvilágosodott ember a dolgok alapvető okait keresi. Nem lehet becsapni, megfélemlíteni, félrevezetni. A másik feladat pedig olyan közösséget létrehozni ahol ezek az emberek kapcsolódni tudnak egymáshoz, mindenki önmagát tudja átadni, mint ajándékot a másiknak, ezáltal létre hozva egy olyan, egyenként szuverén, a másikra szeretettel nyitott emberekből álló csoportot, akik sokszínűségüket egy nagy csokorba kötve erős pillérei lehetnek a helyi társadalomnak.
Az újjászervezéskor alapvető cél volt a folytonosság megteremtése. 1950-ben még voltak választások eskü nélkül, 1980-ban még 13 élő kiérdemültet találtam, tehát világos volt, hogy a kapcsolat megteremthető a múlt és a jelen között és amennyiben az 1931. évi alakuló közgyűlés céljai ma is időszerűek, létre jöhet a folytonosság. A Dobó István Vármúzeum munkatársai, az ott összegyűjtött relikviák nagyban segítették ezt a folyamatot. Az eredeti köpenyek mintájára készültek az újak angol posztóból. A botok egységesítését az tette szükségessé, hogy a korábbiak maradjanak meg védett múzeumi körülmények között. Ferber úr esztergálta mind a tizennégyet. Kezdetben nem volt sem kisjelvény sem nagy. Egyesület sem volt, mert a Lokálpatrióta Egylet égisze alatt történt az indulás. Egyébként is csupán tizennégy embert kellett megválasztani. Három kiváló fertálymester segítette a munkámat, Fodor Miklós, Szepesi Lajos és Gyergyák Károly. Fodor Miklós volt a leglelkesebb. Alakja gyakran föltűnt a Dobó utcában, akkurátusan bekopogott hetente legalább egyszer és közölte, hogy jöttem Barátom Uram, hogy beszéljük meg intézendő dolgainkat. Ő mutatott be a másik két atyafinak és ők voltak azok, akik főkapitánnyá tettek, az esküt tőlem kivették. Már 1994. év végére kész volt minden az 1995. évi februári avatásra, ám a támogatottság hiányzott, a Lokálpatrióta Egylet nem kívánta bevállalni a bizonytalan kimenetelű indulást és persze komoly támadások érték a kezdeményezést. Több elmarasztaló újságcikk született politikai sandaságot feltételezve. Ne felejtsük, 1994-ben a Lokálpatrióták nyerték meg az önkormányzati választásokat. A pártok számára az Egylet idegen test volt ezen a színpadon. Nem párt volt, nem volt országos támogatottsága, de keményen képviselte a helyi érdekeket. Civil volt a tagság a szó szoros értelmében és nem lehetett beugrasztani őket politikai csatákba. Az akkori és persze a jelenlegi felfogás szerint civileknek nincs helye a politikában. Ilyen körülmények között került sor 1996. februárjában az első avatásra a Bazilikában. A választást a három kiérdemült segítségével tartottuk a Lokálpatrióta választmány részvételével. Igyekeztünk az ősök szempontjai szerint eljárni, már hivatalt viselt családok leszármazottai közül válogattunk. Az avatáson összesen harminchatan voltunk, a szocialista beidegződés működött.