Konferencia a fertálymesterség újjáalakulásának harmincadik évfordulóján.
Eger, 2025. február 14.
Szeretettel köszöntök mindenkit a több százéves egri fertálymesterség megújulásának harmincéves évfordulóján. Az 1950-ben elsorvasztott Fertálymesteri Testület 1996-ban kelt ismét életre, Fodor Miklós, Szepesi Lajos és Gyergyák Károly 1949 előtt elválasztott, kiérdemült negyedmesterek bábáskodásával. Ők biztosították a kontinuitást, ők voltak a kapocs a múlt és a jelen között. Ők voltak a tanítók, az élő emlékezet, a több százéves hagyomány utolsó őrzői, akik a Testület céljait, hitvallást, erkölcsiségét ránk hagyományozták.
Persze nem 1950 volt az első alkalom, hogy ezt a nagymúltú intézményt megszüntetni akarták. A tizenkilencedik század második felében a polgári közigazgatás megerősödése kapcsán az új törvények már nem ismerték a fertálymesteri tisztséget. A városi tanácsnak ezért döntenie kellett, megszünteti vagy továbbra is fenntartja, mint értéket. 1883. május 20-i ülésén az a döntés született, hogy bizony továbbra is fenntartandó, hiszen „az egri negyedmesteri kar egy darabkáját őrzi a régi, szép, becsületes történelmi időknek és bár az idők múlása ennek az értékes intézménynek hatóerejét csökkentette is, a hozzá való ragaszkodást, megbecsülést a szívekből kitörölni nem tudta”. (Kürti Menyhért, 1931.05.10.) Akkori feladatuk volt a közbiztonság, a csend és egyéb rendőri-, valamint az árvaszéki-, gyámi- és adóbehajtási ügyekben eljárni, mert ők voltak a kapocs az elöljáróság és a lakosság között. De kötelességük volt az építkezések, idegen megtelepedők, koldusok, csavargók, utcai rendetlenkedők bejelentése, a tűzvész elleni óvintézkedések betartatása és kézbesítések eszközlése. Ők írták össze az ínségben szenvedőket, a rászorulókat és a gyűjtést is ők szervezték számukra. Aztán ahogy feladatuk szűkült, jobbító szándékuk, tenni akarásuk úgy növekedett. 1931-ben – mikor megalakult az egységes Testület – kijelentették: „Mi, Eger város negyedmesterei teljes egészében érvényesíteni akarjuk az őseinktől reánk maradt jogokat és kötelességeket” és a mikéntet meg is fogalmazták.
- Mindent el kell követnünk, hogy az Egyházat nagy céljai elérésében támogassuk.
- Álljunk be mindnyájan a világi apostolkodás munkájába.
- Példaadó buzgalommal élesszük polgártárasaink szívében a hazaszeretet szent érzéseit.
- Megértő lélekkel álljunk be a városi közösség munkájába, különösen ott, ahol a hatóság munkája és feladatköre véget ér.
- Támogassuk az iskola munkáját, az iskolán kívül is mentsük a nevelés eredményeit.
- Óvjuk és védjük az ifjúság testi és lelki épségét. Neveljük a fiatalságot a teremtett világ megóvására, művelésére.
- Éber szemmel őrködjünk a családi élet békéjén és tisztaságán.
- Mindent el kell követnünk, hogy városunk lakossága Eger művészeti szépségeivel, történeti múltjával, néprajzi és gazdasági sajátosságaival megismerkedjen, ezeket legsajátabb kincsének tartva büszke legyen rájuk.
- Fel kell karolnunk az apátlan-anyátlan árvákat, a testi vagy szellemi fogyatkozásban szenvedőket, az önhibájukon kívül nehéz sorba jutott szűkölködőket.
Mikor az ember ezt az 1931-es fogadalmat elolvassa, mert én az itt leírtakat fogadalomnak, hitvallásnak tartom és azt látja, hogy az így gondolkodó, ilyen elhatározásra jutó szervezetet meg akarják szüntetni nagyon elcsodálkozik. Káros talán ez a világlátás? Még inkább megdöbben a megszüntetési szándékon, ha utána jár, hogy milyen közösség vallja ezt a nézetet. Valamilyen szélsőséges csoport, vagy azonos szakmájú emberek, talán filozofálgatók közössége vagy egy szerzetesi rend. Bizony nem. Hanem a jövőnkért aggódó, a megoldásokon gondolkodó, az ötletet tetté kovácsoló közösség, a fertálymesterek. A földműves, az iparos, az ügyvéd, a mérnök, a borász, a vállalkozó, a tanár e világlátás művelői. Társadalmi rang, beosztás, vagyon nem számít, csak a becsület és a tisztesség. Egymás mellett ülnek, egymásért dolgoznak, tenni akarnak a teremtett világ megőrzéséért, jobbá tételéért.
E gondolatok mélységének, időtállóságának felismerése volt az a pillanat, ami arra sarkalt, hogy ma is szükség van ilyen szellemiségre, ilyen jövőképre. Szükség van ilyen közösségre, amely felül tud emelkedni a mindennapi vágyain, a személyes önzésein. Empatikus a felebarátjával, megértéssel, szeretettel fordul a másik felé, segít és támasz a bajban. Olyan ez a közösség, amely két lábbal áll a földön, szuverén és Assisi Szent Ferenccel együtt énekli: „Laudato si, mi signore.” „Áldott légy, Uram, a teremtésért, az életért, végtelen szeretetedért, Jézus Krisztus megváltónkért, földanya nővérünkért…”
„Ez a nővér kiált amiatt a kár miatt, amelyet az Isten által beléje helyezett javak felelőtlen használatával és a velük való visszaéléssel okozunk neki. Abban a hiszemben nőttünk fel, hogy a Föld birtokosai és urai vagyunk, és fel vagyunk hatalmazva arra, hogy kizsákmányoljuk. Ezért a legelhagyatottabb és legsanyargatottabb szegények közé sorolhatjuk a mi elnyomott és elpusztított Földünket, amely „sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22). Elfelejtkezünk arról, hogy mi magunk is föld vagyunk (vö. Ter 2,7). Testünket a bolygó elemei alkotják, annak levegőjét lélegezzük be, annak vize éltet és frissít fel bennünket.” Ezeket a gondolatokat Ferenc pápa Laudato si enciklikájából idéztem, melyeket közel száz évvel ezelőtt az akkori fertálymesterek is megfogalmaztak. Ezt az útravalót örököltük elődjeinktől, amely a közigazgatási feladatoktól megfosztott Testületet bőségesen ellátja munkával ma is.
Az első aktuális feladata a ma negyedmesterinek meghatározni, hogy milyen világot szeretnénk hagyni azokra, akik utánunk jönnek, a gyermekekre, akik most nőnek fel? Ha ez az alapkérdés nem lüktet állandóan a szívünkben, nem hiszem, hogy környezetvédelmi aggodalmainknak jelentős hatásai lehetnének. De ha bátran feltesszük ezt a kérdést, további, nagyon egyenes kérdések sorával szembesülünk: Mi végett vagyunk ezen a világon? Mi végett születtünk erre az életre? Miért dolgozunk és küzdünk? Miért van szüksége ránk ennek a földnek? Ezért már nem elég azt mondani, hogy törődnünk kell a jövő nemzedékekkel. Tudatára kell ébrednünk, hogy saját méltóságunk forog kockán. Mi vagyunk a leginkább érdekeltek abban, hogy lakható bolygót hagyjunk a minket követő emberiségre. Ha mindezt felismertük, akkor nem csak a kérdéseket kell feltenni, hanem tenni is kell a jó megoldásért mindnyájunknak ott, ahol vagyunk. Ezért szervezünk konferenciákat, előadásokat, Breznay estéket, hogy a megoldás irányába tereljük a gondolkodást. Azért, hogy az ÉN helyett a MI, az önzés helyett a megértő együttműködés, a pillanat helyett pedig az öröklét díszítse zászlónkat.
A következő aktuális feladat hitünk megőrzése, továbbadása, határozott kiállás értékei mellett. Világi apostolok vagyunk, ahogyan az elődök is megfogalmazták 1931-ben. Szükség van erre a mai világban, kérdezhetnénk. Talán soha nem volt nagyobb szükség, mint ma. Az önmagától eltelt, elbizakodott ember megfeledkezett Teremtőjéről. Ádámot és Évát is túl akarja szárnyalni. Az almaevés már régen nem elég, A mai ember nem, hogy nem hallgat Istenre, de ő akar lenni isten. Ő akarja eldönteni, hogy nő, avagy férfi. Ő akar a fogalmaknak más értelmet adni. Ő akarja birtokolni a világ javait és célja eléréséhez elhiteti az embereket a virtuális világgal, az okosnak mondott tárgyakkal, a mesterséges intelligenciával, a robotokkal, a „mert megérdemled” jelszóval. Nem veszi észre, hogy mindez az ember létjogosultságát kérdőjelezi meg. Nem lesz szükség az emberre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne kutassunk, ne gondolkozzunk, hisz a fejlődés szükséges. Isten a teremtésben társakká tett bennünket. Azt akarja, hogy ismerjük meg azt a csodát, amit tőle kaptunk. Ne akarjuk azonban a természetest mesterségesre cserélni, az általa kialakított tökéletes rendszerbe belekontárkodni. Jézus így tanított imádkozni. ”Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Tehát amire szükségünk van azt megkaptuk, megkapjuk minden nap. Az ember azonban nem elégszik meg a szükségessel. Többet akar. Elveszi a másét, pedig, ha jól belegondolunk, nincs rá szüksége. De ő dúskál, dőzsöl, pazarol, kifoszt, mindent felél. Az önzés nyomort, éhínséget és halált hordoz. Ezt a tendenciát csak erős hittel tudjuk megállítani.
Aktualitása van ma a hazaszeretet ápolásának is. Globalizálódó, liberális világunk nem rajong a szuverenitásért, a határokért. A sokszínűséget csak a „pride” szivárványos zászlójában látja, valójában összemos mindent, az értékeket sutba veti. Az önző, léha, korlátozás nélküli életet hajszolja. A pillanatért feladja az öröklétet. Ez nem kultúra, ez nem értékrend, ez nem jövő. Ez a halál útja. Mert a hazaszeretet az a világlátás, amely az ősi szokásokból, a nyelvből, a néplélekből, a meséinkből, a küzdelmeinkből, a sikereinkből és kudarcainkból táplálkozik. Olyan védőburok, mely biztonságot ad, eligazít és megtart az élet viharjaiban. Ismerni kell és meg kell ismertetni mind azt, ami ezt a védőburkot alkotja, megtartja és erősíti. Ezért szervezzük a Szent Korona konferenciákat, ahol nagyszerű előadók mutatják be sokszínűen a magyarság világlátását.
Nagyon fontos a fiatalság nevelése, terelgetése, segítése. Ők a jövő. Egykor ők fogják vezetni ezt az országot és nem mindegy, hogyan. Az oktatás ma már államilag minden szinten megszervezett, bármit meg lehet tanulni itthon vagy külhonban. De nevelve vannak-e gyermekeink a jóra, az udvariasságra, a másik ember tiszteletére. Nevelve vannak-e az empátiára, a türelemre, az elesettek segítésére, az önfeláldozásra. Nevelve vannak e a hazaszeretetre vagy szűkebb pátriájuk szeretetére. Vajon a gazdag legényke odaadó barátja e a szegénynek vagy lenézi őt. Mi működteti a fiatalságot: a szeretet vagy a pénz beszél, kutya ugat jelmondat. Tudjuk, hogy a legjobb nevelési mód a jó példa. Ezért a ma fertálymesterei kapcsolatot tartanak az iskolákkal, a tanárokkal és támogatják nevelő munkájukat. Részt vesznek saját negyedük iskolái, óvodái szépítésében, karbantartásában. Szervezik a különböző témájú versenyeket, a munkák eredményéből kiállításokat rendeznek. A kirándulások, a természet szépséginek megismertetése is része ennek az iskolán kívüli nevelő munkának.
Végül, de nem utolsó sorban a közösségek szervezése ma olyan alapvető feladat, amit az alapszabály is tartalmaz. Miért van erre szükség. Hatvan nyolcvan évvel ezelőtt minden ember valamilyen meglévő közösségbe született. Nem kellett töprengenie, hová szeretne tartozni. Adott volt a közvetlen családja, a tágabb rokonsága, a hitvilága, a szűkebb pátriájának szokásai, tánc és dallamvilága, hiedelmei, gasztronómiája, munkamegosztása. Egy mezőségi, egy őrségi vagy egy viharsarokban született honfi identitása támasz volt a mindennapi életben. Büszkeséget, erőt jelentett számára, tudta, hogy ő kicsoda. A második világháború után ez a kényelmes állapot megszűnt. Jött a győztesek bosszúja, a teljes kizsákmányolás, az agymosás. Jött az ország szétszakítása úgy, hogy nehogy talpra tudjon állni. Jött a kitelepítés, a gyökértelenítés. Jött a múltat végképp eltöröljük program. Falvak szakadtak szét, vidékek néptelenedtek el, mesterségek tűntek el. A földműves gyermekét a gyárakba kényszerítették, így megszakadt az a több ezeréves tudás, amely apáról fiúra szállt, amely eltartotta népünket. Eltűntek a háztájik, drágulást okozva az élelmiszer piacon A régi, országot megtartó közösségek megszűntek, kiüresedtek. Szükség van ezért olyan, önzetlen munkára nevelő, emberi kapcsolatokat építő, a hagyományokat ápoló, abból táplálkozó, a kor kihívásait szabad emberként elemezni képes, a kérdésekre válaszolni tudó közösségekre, amely, ha lassan is, de jó irányba kezdi forgatni a világ kerekét. Ezt teszi a Testület már harminc éve. De, amit 60-80 évig nagy erővel lebontottak, legalább annyi idő kell azt helyreállítani.
Egy közösség csak akkor működik jól, ha figyel a másikra, ha együttérző és segítőkész. Azt gondolhatnánk, hogy a technika fejlődése a jóléttel párosul, a munka biztonságos megélhetést teremt és a szegénység megszűnik. No ebben teljes mértékben tévedünk. Az emberiség ugyanis nem az egyensúly felé-, hanem a szélsőségek felé halad. Mindez persze azért van mert teljesen haszonelvű, kizsákmányoló, önző, harácsoló. Hogyan lehetséges, hogy a Föld vagyonának 87%-át a lakosság 10%-a bírja? Ez talán az együttérzés, a támogatás vagy a szeretet? Mindez azt is jelenti, hogy most is rengeteg szegény, elesett ember van akik támogatásra szorulnak. Őket keressük, őket segítjük minden negyedben. A mozgatórugónk a szeretet. Aki szeret, az adja a szeretetét, annak, akinek szüksége van rá. Aki nem szeret eléggé, az méricskél. A szeretet jele a jóféle adáskényszer, a lemondani, és adni tudás szabadsága… Minél többet ad valaki magából, annál több szeretet lesz jelen általa. Amit odaad, annak helye-hiánya betöltődik.
Hölgyeim és uraim. Ebben a rövid előadásban próbáltam a teljesség igénye nélkül megfogalmazni a Fertálymesteri Testület vállalt tevékenységének fő vonalait, mai szükségességét, Egerben betöltött szerepét, világlátását, jobbító szándékát. Az utóbbi években sok, kiváló fiatal csatlakozott a közösséghez, akik garanciát jelentenek arra, hogy az elkövetkező századokban hallathassák hangjukat, véleményformálóvá váljanak, egyben az egriek boldogulását szolgálják.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Eger, 2025. 01. 23.
Várkonyi György Olivér
főkapitány
