Mit jelent Fertálymesternek lenni ma.
2005. február 11.
Várkonyi György
Változik a világ. A rend lassan megbomlik, a harmónia hamisan cseng, a szavak üressé válnak. Valóság helyett káprázat mindenütt. Noha a fizika, a kémia, vagy a biológia törvényei nem változtak, a világot összetartó erők is működnek, mégis érezzük, sőt tudjuk: valami megváltozott. Mi történt?
Az ember, aki azért kapta a földet, hogy „művelje és őrizze„, ezt az ősi szerződést másodszor is fölrúgta. A művelje mára a mindenek fölötti érdekérvényesítést, a gátlástalan rablást, az őrizze pedig az alattomos árulást, az intézményesített hazugságot és kiszolgáltatást jelenti. A megtévesztett tömeg pedig hitnélküli félelmében, az isteni képmásként benne élő szeretetet ostobán eltakarja az önzés és irigység mocskos ruháival.
A hatalom bűvöletében élők tűzzel-vassal irtják a régi, hierarchikus rendet nyakon öntve a halandót a „modernnek” mondott, „jobbat úgysem tudunk” liberális demokráciával, ahol még az is megtörténhet, hogy a közhatalmat azok gyakorolják, akiknek egyébként börtönben lenne a helyük.
A támadás átgondolt, tervszerű, minden területet érintő. Célpont az egyén, a család, a társadalom, a nemzeti identitás, az egyetemes kultúra.
Légy önmagad; kiáltják az embernek, de nem mondják, miért? Nem mondják, hogy az egyén önmagából nem értelmezhető. Meghatározni, determinálni csak akkor érdemes, ha a másokhoz való viszonyát vizsgálom. Önmagamban minek vagyok? Ha nem tudok ajándék lenni a másik számára, minek vagyok?
Mert megérdemlem?
Házasodjanak a ferde hajlamúak, jogokat a gyermeknek édes szüléjével szemben, a tanár ne értékeljen, könnyű drogot az emberiségnek, élvezd, élvezd, mindegy, hogy mit, csak élvezd. Bizonyára találkoztak ezekkel az eszmékkel. Vajon rendet akar az, aki mindezt hirdeti? Vajon a társadalmat biztos alapokra akarja helyezni? Vajon szilárd erkölcsű, alapkérdésekben eligazító, meleg családi otthonok megteremtésén fáradozik? Ugye ez nem nagyon hihető.
A magyarság észak nedves mocsaraiból mászott elő, szerencséjére több néppel találkozott, így sikerült összelopnia mai nyelvét, szokásait, majd vad, barbár hordaként, a békés, igen vallásos Európát lerohanta, rabolt, fosztogatott, míg a legkeresztényibb királyok végtelen szeretettől vezérelve meg nem fékezték, meg nem keresztelték, le nem telepítették, hitet és kultúrát adva véres kezükbe. Azóta is élvezhetjük atyai pártfogásukat.
Ezt nem viccnek szántam, ez a hivatalos álláspont Ezt tanítják legalább százötven éve. Ezt tanultuk, ezt tanulják gyermekeink.
De hát akkor miért nincs más nemzetnek szent koronája, miért csak a magyar király apostoli? Mekkora szervezettség kellett ezerkétszáz évvel ezelőtt egy ötezer kilométeres, hat hónapos, lovashadjárathoz? Vagy hová lettek barbár isteneink nevei, ha egyáltalán voltak? Miért nem vezethető le a hétboldogasszony a judeo-krisztianizmusból?
Honfoglalás kori sírjainkban miért van annyi mellkereszt? Mit ábrázolnak a festett, kazettás mennyezetek, s mért nem magyarázhatók Kálvin tanaiból? Miről szól végtelenül gazdag népművészetünk? A magyar nyelv miért képes az állapot és a folyamat bemutatására? Miért írja Jordanes, hogy Európa templomai a hunok imájától hangos? Miért nem hiszünk a krónikáinknak, hagyományainknak, régészeti emlékeinknek, miért csak az ellenségeinknek. Téveszmék terjesztése nemzetrombolás? Vajon ez tudatos?
Példáimmal azt kívántam érzékeltetni, hogy a változást, melyet jól, rosszul megélünk, mi magunk okoztuk, és folyamatosan gerjesztjük. Igen mi magunk. Részben azzal, hogy vagy a gátlástalan hatalmaskodók oldalán tevékenykedünk a pillanatnak élve, önzőn megfeledkezve utódainkról, vagy azzal, hogy hallgatva beletörődünk, mondván én semmit sem tehetek, nem rajtam múlik, úgyis így lesz.
Nos, pedig ha valami ártalmasnak az ember lőn az okozója, a helyrehozója is ő lehet. Ennek a felismerésnek a jegyében, szerény eszközeinkkel a világ jobbítására törekedve ébresztettük fel pár évtizedes szendergéséből az ősrégi tizedesi rendszert. Feltámasztottuk, mert a korabeli leírások, jegyzőkönyvek, visszaemlékezések azt bizonyították, hogy hitben és erkölcsben szilárd, a múlt értékeit becsülni tudó, arra bátran építkező, a világ felé szeretettel nyitott intézménnyel lesz dolgunk. Persze a kutatások előre vetítették, hogy a régi tartalom mindenben nem követhető, mert a városi hivatalok szélesedő munkamegosztása, a feladatok specializálódása ezt nem teszi lehetővé. Azonban a rendszer lényegére igen nagy szükség van ma is, mert ezzel helyreállítható az egyén megtépázott szabadsága, a család igazi szerepe, a közösség teremtő ereje, a társadalom tisztessége.
És vajon mi, ha nem ez egy fertálymester feladata.
Szűk pátriájában tegye helyére a múltat, tárja fel értékeit, és merje vállalni. Ismerje a jelent, hogy felelős döntéshozó és ne szavazógép legyen. Erősítse a családokat, hogy szilárd alapokon nyugodjon a magyar társadalom. Vegyen részt a közösség munkájában tevőlegesen, ne a partvonalról kiáltozzon. Személyes példájával a tisztességesek táborát gyarapítsa. A jobbítást persze magamon, az egyénen kell kezdeni, nemcsak azért mert kéznél van, hanem azért mert igazi változást, változtatást erős akarattal és kellő alázattal magamon tudok elérni.
Ezért szólnom kell először az emberről, az egyénről, akit a Fertálymesteri Testület, mint egyedit, mint megismételhetetlent határoz meg. Valljuk és állítjuk, hogy minden emberre szükség van, minden ember fontos ott, ahol van. A sivatag töméntelen homokszeme közül melyik a fölösleges?
Valljuk továbbá, hogy minden ember ajándék a másik számára. Ezért törekszünk arra, hogy igazi ajándékok legyünk. Ajándékozni pedig jó. A bennünk rejlő gondolatokat, érzéseket, tetteinket akarjuk megosztani a többiekkel és befogadni az ő gondolataikat, érzéseiket, megélni tetteiket. Nem az emberek megváltoztatása, uniformizálása ezzel a cél, hanem a bennük szunnyadó kincsek felszínre hozása, hogy mindnyájan részesülhessünk az összes értékből, és ezáltal újakat teremthessünk. Nem vagyunk egyformák, nem vagyunk tökéletesek, minden emberből hiányzik valami. Ám ha ajándéknak tekintem, és szétosztom magamat embertársaim között, miközben szeretettel fogadom az általuk adottakat, higgyék el egyre gazdagabb, egyre tartalmasabb leszek.
Persze nagy szégyen volna, ha amit adok molyrágta, hibás vagy törött lenne. Ha hiányozna belőle az őszinteség, a megértő szeretet, ha a megszólás köntösébe burkolnám.
Ezért ez a hitvallás arra buzdít minden fertálymestert, hogy vértezze fel magát a türelem, az önmérséklet és megértés páncéljával, ne legyen rest hite és munkája gyakorlásában, és a szeretet irányítsa minden tettét és gondolatát. Ha egy társadalmat ilyen elkötelezettségű emberek alkotnak, a nehézségek kilencven százaléka könnyedén legyőzhető.
Másodszor szólnom kell a közösségről, hiszen az egyén csak abban döbben rá egyedi voltára, ott tud ajándékká válni.
A Fertálymesteri Testület egy ilyen közösség. Minden évben 14, – reményeink szerint jövőre 15 fővel- gyarapodik. Az évenkénti avatás azonban egy csapásra három közösséget hoz létre és bővít folyamatosan. Elsőnek a nagy egyesületet, melybe minden megválasztott és egyszer már hivatalt viselt negyedmester beletartozik. Százharminchárom a jelenlegi létszám.
Másodszor létre jön az adott évfolyam közössége a negyedek számával megegyező fertálymesterrel. Ez most tizennégy. Végül évente egy fővel növekszik a város különböző negyedeinek a közössége. A holnapi tizedik választás már azt jelenti, hogy városrészenként legalább tíz Barátom-uram vesz ezentúl részt egy-egy suttogón. Csodálatos látni, amint a közös akarattal létrehozott tett, vagyis az avatás azonnal három gyümölcsöt terem. Mindegyik gyümölcsnek, illetve közösségnek van saját szerepe és feladata.
Az újonnan elválasztottak az egy időben hivatalt viseltek közössége. Ők biztosítják az átjárást a másik két közösség felé. Ők az együtt érettségizettek, az összekötő kapcsok. Adott év hangulatát ők határozzák meg, mert ők a nyilvános szereplők. Negyedük közösségének sajátosságait jelenítik meg az éves munkában. Nagyon fontos ezért a fertályokban végzett tevékenység.
Minden közösség olyan, mint a tagjai. Egy-egy negyed a kiérdemültekhez hasonló felfogásút jelöl a suttogón, ezért a negyedbeliek sokkal szorosabb kapcsolatban vannak egymással, mint akár a testület egészével. Ez sajátos színt, különleges ízt ad minden fertálynak. Ez biztosítja a Testület sokszínűséget, a negyedek markáns megjelenését, hiszen együtt már meghányták-vetették azt, amivel a nagy plénum elé állnak. Ez a közösség tudja igazán a helyi múltat kutatni, az elesettet személyesen segíteni, a betegeket látogatni, negyedet érintő dolgot kezdeményezni, közösen fellépni, példát mutatni.
Mi hát akkor az egyesület egészének a szerepe? A legnagyobb közösség az iránymutató, a feladatot meghatározó, az oktató, a tájékoztató. Valójában egy olyan olvasztókohó, mely a negyedek sokszínűségét egy akarattá ötvözi, a burjánzó ötleteket féltő gonddal termőre metszi, a bizonytalankodókat megerősíti. És ne feledjük, egy közösség nem csak szellem, nem csak tett, de mindig erkölcsiség is. Nem mindegy, hogy milyen.
Befejezésül engedjék meg, hogy Jézus urunkat idézzem, aki ezt mondta az apostoloknak, mikor feladatukat meghatározta:
„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanak, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat.”