A Fertálymesteri Testület belső rendjének erősítése

A Fertálymesteri Testület belső rendjének erősítése, a humán környezetre gyakorolt hatásának kiterjesztése, a mai gondokra megnyugtató válaszokat adó megoldások meghatározása.

Néhány száz év működés után testületté formálódó szervezetünk megérte a XXI. században a huszadik évét. Felemelő és fontos dátum. Felemelő, mert egy olyan értékrendet próbálunk képviselni, közvetíteni, mindenkihez eljuttatni, mely világunkat azért évezredekig fönntartotta s melyet a jelenkor felelőtlenül sutba kíván dobni vagy már meg is tette. Fontos, mert ma nem divatos, nem trendi álláspontot képviselünk, melynek akár csak húsz évig való fenntartása is komoly munkát igényelt. A mag jó földbe hullt, a fa nőni, terebélyesedni kezdett olyannyira, hogy felfigyelve munkánkra felkerültünk a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére.

Az eredmények a negyedeknél is jól látszanak. Ott ahol megértették, hogy minden ember gyönyörű, egyedi, fontos, szükség van rá (vajon a sivatag melyik homokszeme fölösleges). Ott ahol belátták, hogy a származás, a végzettség, a pénz nem lehet mérce. Ott ahol megérezték, hogy az embert csak a tettei minősítik, csak az számít, mit tudok a közért tenni, a közért adni, van-e rá IDŐM, vagy mekkora a szeretet a szívemben a másik iránt, nos, ezekben a negyedekben megindult a létet (és nem a birtoklást) erősítő munka. Harangláb és közösségi tér, betlehem és közösségi tér, Mária szobor, harang felújítás és közösségi tér, Szomszédolás és közösségi tér, kis suttogók, Böjte Csaba és közösségi tér, Wass Albert szobor és közösségi tér. Öröm ezt látni, öröm ebben élni. Az eredmények azonban köteleznek nem a hátra dőlésre, hanem munkára, hiszen nem rejthetjük a „világosságot” véka alá, nem azért gyújtották, hanem, hogy megosszuk azt másokkal.

Ma azt látjuk, azt érezzük, azt mondjuk, nem jó a világ, valami nagyon elromlott. Nincs demokrácia. Dr. Gerencsér György gondolataival élve: pedig „a demokrácia olyan, mint a fa, alulról növekszik, felülről csak serkenteni lehet friss levegővel, napfénnyel, éltető vízzel.” Milyen hát a mindennapjaink demokráciája? Mit jelent nekünk, hogyan éljük meg nap, mint nap. Hogyan beszélünk, cselekszünk, vitázunk vagy békülünk ki egymással. Miként tesszük élhetővé vagy élhetetlenné egymás életét.

„Egy demokratikus társadalomban az embereket azonos jogok illetik meg. Aki nincs tisztában a saját jogaival, az nincs tisztában másokéval sem: vagy lebecsüli, vagy túlbecsüli azt. Aki nem ismeri el mások esetében azokat a jogokat, melyeket magának követel, nem demokrata. Oly korban élünk, amikor a hallgatás, a tétovázás nem más, mint az ostobák bölcsessége. Sokan lennének ostobák? Aligha. Arról van szó, hogy egyre több a kiszolgáltatott ember, és ez készteti őket hallgatásra. Ne feledjük azonban, ha gyáván, elvtelenül megalázkodunk, mindhalálig hátrálni kényszerülünk.”

A mai kor három legnagyobb veszélye létünkre véleményem szerint az elidegenedés, a bűntudat hiánya és az illegális migráció. Nézzük először mi vezetett az elidegenedéshez Kiss Anita és Pikó Bettina¹ gondolatmenetét átvéve, követve, kiegészítve:

A XXI. századra új társadalmi együttélési formák alakultak ki, kezdve az ipari forradalom okozta változásoktól. Azóta folyamatosan átalakul a közösség és egyén viszonya, a közösség védelmi ereje lassan elvész. Az elidegenedés a modern kor életérzése, az elkülönült egyéni lét bizonytalanul tapogatódzó saját világa. Ez az egyéni érzés jellemzi azt az egzisztenciális válságot, amely a modernkor társas deficitjeit, elmagányosodását, személyek közötti konfliktusait hordozza. Az én-tudat formálódik, törékeny és képlékeny Giddens szerint. A társadalmi folyamat az, ami felelős az én megjelenési formájáért. Amikor az én kialakul, akkor az a legfontosabb, hogy közösségben vagyunk, szükségünk van erre a közösségre, hiszen kommunikálnunk kell másokkal. A kommunikáció jelzés és visszajelzés beszélő és hallgató között, a jelzések eszközei pedig a közös jelképek, melyek csak a közösség fennállta esetén léteznek. Az én és közösség között kölcsönös függés áll fenn. Énünk akkor fejleszthető ki maradéktalanul vagy akkor tartható meg, ha át tudjuk venni társadalmi csoportunk attitűdjét (viselkedés, modor, hozzáállás) és úgy tudunk cselekedni magunkkal szemben, mint a többiek. Közössé kell tenni egy részünket ahhoz, hogy énünk teljessé válhasson. Az én egyik fő sajátossága a reflexivitás (visszahatás). A modern kor szükségszerűen leképeződött az én-tudatban is. Az újkori változások idegenítették el egymástól az embereket. A kellő kényelem és jólét okán nem vagyunk annyira egymásra utalva. Nem beszélgetünk egymással, de nincs is rá igény. Virtuális világot építünk. Minden fölgyorsult és az ember a birtoklást előnyben részesíti a léttel szemben. Ettől az én sérül, veszít teljességéből, függésbe kerül valamitől, mégpedig a fogyasztástól. A reklám pedig a személyiségben rejlő mankószükségletet, én-gyengeséget haszonszerzésre kíméletlenül kihasználja. Sokan gondolják, hogy egy jó autómárka megvásárlásával személyiséget is vásárolhatnak vagy pótolhatják valami birtoklásával személyiségük hiányosságait A fogyasztói életmód megszüli az én-gyenge embert és a kettő kölcsönösen fenntartja egymást. A korábbi történelmileg kialakult, előírt normák háttérbe szorulnak, új társadalmi kötődés jön létre, a kollektív tudat gyengül. Amennyiben a társas kapcsolatok továbbra is megmaradnak, nincs nagyobb baj. Azonban ha a hedonista önérvényesítés válik meghatározó viselkedési formává, a belülről vezérelt én-tudatosság lassan elenyészik és a fogyasztói társadalomban az egyéni tudatot már kívülről kontrollálják, valójában manipulálják. Az emberek egyre kevésbé gondolkodnak saját sorskérdéseikről. Olyan életmód követendő számukra, melyet a média sugároz szappanoperákban, valóság sókban, filmekben. Pedig ezek panelek, sémák. Valójában a kultúra, a társadalmi normák az a közös alap, mely által a közösségben élő emberek teljes személyiséggé válhatnak. A kiszámíthatóság biztonságot ad. Gondoljunk csak bele: Isten az édenkertbe helyezte az első emberpárt. A mai névhasználattal a „paradicsomba”. A magyarban a latin paradisus szó átvételével került, mely a görög paradeiszosz, az pedig a héber paradez-ből származtatható. Mindezek ősi gyökere a pairi-daeza óperzsa szó, mely körülkerítettet jelent. Valójában ez azt jelenti, hogy Isten egy kiszámítható, biztonságos, élet- és, a világ dolgaiban való eligazodásra alkalmas kultúrát adott az emberiségnek, ahol az én kibontakozhatott mindaddig, amíg az ott élők magukat ajándékként, tudatosan, akarattal adták a másiknak. Az „alma” a birtoklási vágy megjelenése. Ma az évszázados kultúránk, és itt tekintsük a kultúrát viszonyítási alapnak, amihez igazodhatunk, lassan elvész, felhígul, nincs mihez viszonyítani, megjelenik a káosz, melyet sajnos a tömegek egyre inkább megszoknak, föl sem tűnik nekik, miben élnek. Az emberek jó része ma arra törekszik, hogy minél jobban magvalósítsa önmagát, miközben nem veszi észre, hogy egyre inkább csapdába esik. Az ok pedig az, hogy az önmegvalósítás lehetőségét nem az emberi kapcsolatokban keresi, hanem tárgyaknak, eszméknek és egyéb kitalált fogalmaknak kötelezi el magát. Pedig a Földet azért kaptuk, hogy műveljük és őrizzük, nem pedig rablásra. Vegyük hát észre, hogy teremtettségünk okán társas lények vagyunk, nem élhetünk társadalmon és társas kapcsolatokon kívül. „Szükség van ezért olyan társadalmi jellegű változásra, mely a jelenleg hitt értékrendszerben hoz valami újat, részben visszanyúlik az alapokhoz – keresztény értékek – részben a modern kor pozitív vívmányaira támaszkodik, egyben erősíti az emberek közötti szolidaritást. Az egyéni személyiségfejlesztés önmagában már nem elég, szükséges az elrontott érték- és normarendszerben olyan gyökeres változás, mely az életminőséget is megváltoztatja. Ma óriási a különbség a társadalmi elismertség valós és kívánt mértéke között. Ha el tudom fogadni magam olyannak, amilyen vagyok, egyensúlyba kerülne az énem és a környezete. Az egészséges személyiség elfogadja az előnyöket, hátrányokat, a pozitívumokat és negatívumokat, a gyenge csak az előnyt hajszolja”. Csodálkozunk, hogy így van, hiszen a reklámok a sikereseket mutogatják, a társadalom a teljesítményt díjazza. Munkamegosztás, igazi munkamegosztás pedig nincs. A fogyasztás hajszolása fölöslegessé teszi a „drága” embert az alkotásban, a teremtésben. Automatizált, gépesített a termelési folyamatok nagy része. Az ember kiszorul a „piacokról”.

Hová lettek a kosárfonók, a seprűkészítők, a teknővájók, a téglavetők, a vargák, a bognárok, a csizmadiák, az úri szabók, a bodnárok, a szíjgyártók, a kötelesek, a vasszög nélkül építő ácsok, az asztalosok, a fazekasok és sorolhatnám. Akik megmaradtak gépekké váltak, hentesek, pékek, tejtermék és sajtkészítők, ám ha nem akarnak azzá válni, megélhetési gondjuk lesz, mert drágák a termékeik. Ezt a sok felszabaduló munkaerőt képtelen felszívni a gépesített termelés. Az ok pedig nem más, mint hogy az emberek a lét erősítése helyett a kapzsi birtoklást választották, a pillanatot az örökléttel szemben. Ma a világ vagyonának majdnem a felét az emberiség 1% bírja, 87%-át pedig a 10 %, mi marad a 90%-nak azaz 6 milliárd embernek.

Ha az ember valamit leépít tudatosan vagy tudattalanul, azt abban az esetben teszi, ha valami pótlékot talál vagy kap helyette. Az emberi kapcsolatok ilyen nagy ütemű leépítése is jelzi, hogy az én-gyenge fogyasztói attitűdhöz még valamit tettek a nyakunkba, ez pedig az információ, mely lassan uralma alá hajtja a társadalmat. Egyre gyorsabban élünk, melyhez elengedhetetlen a minél több információ. Vajon a ránk zúduló, begyűjtött adathalmazt fel is dolgozzuk? TV, rádió, internet, azok melyek teljesen átformálták a kommunikációt és ezzel együtt új életformát hoztak létre. „Pozitívumként értékelhető, hogy a különböző identitások kipróbálásával a gondolkodás rugalmasabbá válhat, míg negatívumként fenn áll annak a veszélye, hogy az én tovább gyengülhet, darabokra hullhat. A személyek közötti kommunikáció odafigyelést, aktív erőfeszítést kíván, kreatív válaszra késztet, ezért fejleszt. Az új típusú azonban, bár úgy tűnik, hogy sokat tudhatnak meg az új „partnerektől”, ám az információ valójában „készen kapott” ugyan azon sémákból áll, nem fejleszti énünket. Minél több információ áll rendelkezésünkre, annál kevesebbet tudunk, az emberek egyre kevésbé értik meg a körülöttük lévő világot. Az én elbizonytalanodik, elszigetelődnek az emberek egymástól a valódi kapcsolatépítés hiányában. Függővé és kiszolgáltatottá válnak, miközben azzal áltatják magukat, hogy szabadok”.

A társadalmi-kulturális fejlődés elengedhetetlen és fontos állomása a ma modernizációnak nevezett folyamat. Egyet azonban nem szabad elfelejteni: társadalomba születünk. Saját sorsunk, boldogulásunk, létezésünk a közösség, a társadalom lététől, egymástól függ. „Egyensúlyra kell tehát törekednünk az önelfogadás és a mások felé fordulás között, találjunk vissza önmagunkhoz embertársainkon át, hogy újra rátalálhassunk az egymás közötti szolidaritásra”. Találjunk vissza az ésszerű munkamegosztáshoz, hogy a közösségben is egyensúly legyen. Vegyük őrizetünk alá a Földet és műveljük a közösség javára.

Foglalkozzunk most, bár sokkal rövidebben a bűntudat hiányával. Mindenek előtt próbáljuk meghatározni a bűn fogalmát. Mi a bűn: A bűn olyan cselekedet, tevékenység, kijelentés, gondolat vagy éppen mulasztás, amit az adott erkölcsi norma tiltottnak, hibásnak, vagy elmarasztalandónak tart. Vannak általános erkölcsi normák és vannak egy-egy közösséghez köthetők. Ezek a normák évezredeken keresztül formálódtak adott közösségen belül, tisztultak le, épültek be az emberek tudatába, lelkébe, biztosították az irányt, a kapaszkodókat a mindennapok feladatainak megoldásában. A nagy francia forradalom kezdte ki először alapjait, amikor a hatalom a „nép” kezébe került.

A világban, a hatalom gyakorlásáról két felfogás kristályosodott ki az elmúlt kétezer évben. Az egyik az Isten kegyelméből uralkodó király, ő a szuverén, jogokat alkot, kötelezettségeket állapít meg. Hatalma teljes és megkérdőjelezhetetlen, csupán a keresztény érték és normarend szab számára határokat. Miután Isten kegyelméből uralkodik, az isteni rendelések rá is vonatkoznak, melyeket igyekszik betartani. Ezen kívül azonban semmi sem köti. Gyakorlatilag teljhatalmú.

A másik fölfogás szerint minden hatalom a népé, a nép a szuverén, a jogok alkotója, a kötelezettségek meghatározója, a normák magyarázója. Ebben az esetben előfordulhat, hiszen a normák alkotója és magyarázója is a nép, hogy ami ma jó, az holnap már nem. Ami ma érték, az holnapra megvetendő. Odáig is el lehet jutni, hogy a jót és a rosszat felcserélik, vagy egyenlőségjelet tesznek közé.

Mi történik ma a világban: a hatalom a maga képére formázza az évezredek alatt letisztult normákat elbizonytalanítva az embert a bűn felismerésében. Csoda, ha a bűntudat csökken, ha a bűn megítélése relativizálódik. A Föld „Nagyjai” élen járnak a normák magyarázásában, azok fölöttinek érzik magukat s csodálkoznak a közerkölcs, közállapot romlásán. Pedig a példa ragadós!

A harmadik veszély az illegális migráció. Szeretném leszögezni, hogy a szerencsétlen embereken való segítség fontos, elengedhetetlen, megkérdőjelezhetetlen. Ma azonban és ez nem tegnap kezdődött, hanem szerintem a gyarmatosítás koráig nyugodtan visszanyúlhatnánk, olyan népmozgások indultak meg, melynek felgyorsulása újkori népvándorlást eredményez. Oka véleményem szerint a korábban már többször megfogalmazott, a létet erősítő gazdasági, politikai döntések helyett a birtoklás gátlástalan előnyben részesítése. A magyarság mindig befogadó, integráló nép volt. Még olyan tömegekkel is megbirkózott, mint a Kárpát-medencében élő avarok, besenyők, szlávok, László által befogadott szászok, a letelepített kunok vagy jászok csoportjaival, a török után érkező svábokkal. Már az oláhok tömegeinél nem sikerült a teljes integráció, tekintettel az eltérő vallásra, szokásokra, életmódra. Meg is lett az eredménye. Nos, képzeljük el, ha még inkább, a magyartól eltérő, teljesen idegen kultúra árasztja el az országot. Miért nagy a veszély? Mert példátlan az a felejtés, mely 1944. március 19-től végbe ment e hazában. Nincs Európának, de a világnak sem még egy olyan népe, amely oly mértékben elvesztette identitását, oly mértékben nem ismeri történelmét, alkotmányát, szokásait, mint a mai magyarság. Ostoba, hiszékeny, fogyasztói tömeggé váltunk, „a kaparj kurta neked is lesz” életvitelt vallók világává. Barbárokká. Hitetlenségben, butaságban, önpusztításban világelsők vagyunk. Mi magyarul beszélők, akik legalább nyolcezer éve élünk a Kárpát-medencében. Mi, akik egy csodálatos-, szakralitásában, működésében, látásmódjában egyedül álló, organikus fejlődés alternatíváját mutattuk be Európának, és tartottuk fenn hétszáz, illetve megrontva még közel háromszáz évig. Az én-tudatunk gyenge, mankókat kereső, manipulálható. Tud az ilyen ember integrálni? Gondolkodni sem. Lassan rabszolgák leszünk saját hazánkban.

Nos, az Egri Fertálymesteri Testület ezen az áldatlan állapoton kívánt változtatni tehetsége szerint, amikor célul tűzte maga elé az újjászervezéskor, hogy politikamentes, keresztény alapokra támaszkodó szervezetet hoz létre, melynek feladatai.

1/ Hagyomány ápolás.

2/ Gondolkodó, alkotó, a másikat megértő, segítő emberré válás.

3/ Részvétel Eger város közönségének boldogulásában, részvétel a közügyekben úgy, hogy a létet, az életet erősítsük.

A hagyomány ápolása persze nem azt jelenti, hogy ünnepnapokon, városi rendezvényeken díszfelvonulást tartunk a százráncú köpenyben. Elsősorban a magyar kultúra ápolása a feladat, népünk szokásainak, világlátásának minél jobb megismerése, átélése, terjesztése, tudatosítása. Kultúránk az a viszonyítási rendszer, melyben biztonságban érezhetjük magunkat, ahol azonos értékrendet vallók közösségében élhetünk, valójában ettől vagyunk magyarok. Olyan előadásokat kell szervezni, ahol a tagság megismerheti történelmünket, szokásainkat, dallamvilágunkat, gondolkodásunkat, világlátásunkat.

A tudatos, megvilágosodott szellem a dolgok alapvető okait keresi, nem csapható be, nem lehet megfélemlíteni, nem vezethető félre. Csak az ilyen ember tud felelős döntést hozni. Közösségben lehet csak ilyen emberré válni úgy, hogy át kell adni önmagunk egy részét másoknak ahhoz, hogy énünk teljessé válhasson. Mi ez az önátadás? Van időm a másikra, meghallgatom, érdek nélkül segítek rajta/neki, részt veszek örömében, támasz vagyok bánatában és ezekben mind magunkat adjuk, ajándékozzuk a másiknak. „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te” (Mk 14,36) Ez az jelenti: szabadon odaadni mindazt, ami tudatos, akarati és nem félelemből, parancsra, utasításra.

Amennyiben az első két feladatot teljesítettük, felkészültünk, felvérteztük magunkat a birtoklás visszaszorítására, elkötelezetten vállaljuk az élet-, a lét erősítését, hiszünk a szeretet erejében, készek vagyunk a szolidaritásra, bátran állhatunk közösségünk elé, hogy a tanultakat megéljük velük együtt, hogy fáklyák lehessünk. Ehhez azonban szabadon oda kell adnom az időmet, a tudásomat, az erőmet, a gondolataimat, sőt időnként anyagi terheket is vállalni szükséges.

Miként tudnánk hivatalosan (közgyűlési felhatalmazással) is bekapcsolódni a város életébe, nos, ezen feladatok meghatározása ebben az évben a dolgunk. Egy szakértői csapatot fogok felkérni a fertálymesterek közül, kikkel a munkát elindítjuk.

Eger, 2015. június 15.

Várkonyi György

főkapitány