2024. december 11. Servita templom
Összegyűltünk Lengyel Gyula atya, barátunk urunk temetésének előestéjén, hogy együtt imádkozzunk, hogy együtt emlékezzünk szeretett barátunk urunkra, aki most is itt van közöttünk. Derűs mosollyal mormolja velünk együtt az imát, szeretettel körbe néz a jelenlévőkön és azt súgja: én már megérkeztem. Több mint tíz éve készült erre a találkozásra, arra, hogy a „Gazdával” együtt lehessen.
Nagy ívű utat járt be a szülői háztól Isten tenyeréig. A mélyen Istenhívő református-katolikus szülők egyetlen gyermeke, mint minden ifjú azon elmélkedett, hol lesz ő a legboldogabb. Édesapja szerette volna, ha jogász lesz, de nem érezte közel magához ezt a hívatást. Inkább a színészet vonzotta, hogy más-más karakter szerepében tehessen tanúságot. A gyógyszerészet is érdekelte, ám végül mégis az egyetlen kezet választotta. Isten tenyerét, mert ott volt biztonságban.
Papi szolgálatának állomásait most nem sorolom, inkább arra szorítkozom, hogyan terelgette, hogyan alakította az Isten az életútját. Szent Ignác szavait vallotta: én nyíl vagyok a tegezedben, oda lőj, ahol a legtöbbet tudom tenni. Borsodi évei alatt találkozott a szegénységgel, ahol megérezte a szegénységben rejlő tisztaságot. A gazdag jászságban döbbent rá, hogy a pap olyan, mint a szivacs, a nyája minden örömét, bánatát magába szívja. Rádöbbent, hogy milyen szörnyű lenne, ha ez a szivacs kiszáradna. Azt is megérezte, hogy ő nem egy villanypásztor, hanem a lelkek pásztora. Müncheni tartózkodása alatt az életét a Szűzanya kötényébe tette. A számára kevésbé kedves jogtudomány aztán Egerben ismét utolérte. Egyházjogot tanult, majd ítész, bíró lett. Azt tartotta, hogy a jog azért van, hogy még erősebben érezzük, hogy van kötelességünk. Vallotta, hogy nem csak jogszabályokra, de kötelességszabályokra is nagy szükség lenne. Becsülettel ellátta ez irányú feladatát, pedig legbelül a művészet vonzotta. A zene, a színház, a festészet és az irodalom. Most is hallom gyönyörűen felépített, idézetekkel tele tűzdelt beszédeit, tanítását, búcsúztató szavait. De nagyon szeretett horgászni és a fociért is rajongott. Fradi drukker volt ifjú kora óta. Szerette a közösséget, az embereket, a Fertálymesteri Testület tagja lett és végtelen szeretettel, türelemmel, megértéssel terelgette korunk tizedeseit.
Aztán megtapasztalta milyen a betegség. Közel háromnegyed évet feküdt a kórházban. Rádöbbent, hogy „a betegség Isten legradikálisabb válasza arra, hogy elfogadom az életet”. Lassan felépült első bajából, de ettől fogva a szenvedés vele maradt. Mindezt csodálatos türelemmel, derűvel viselte, hiszen már birtokba vette a saját maga jelentését: „Isten gyermeke vagyok” Izaiás mondatai csengtek a fülében, aki a 41.10-ben azt mondja: „Úgy nézek rád, mint egy ékszerre.”
Isten- és az emberszeretet sugárzott belőle az utolsó pillanatig. Az egyke legyőzte egóját, a közösség szolgálatába állt és teljes szívéből Istenre hagyatkozott.
Drága Gyula barátunk urunk nyugodj békében.
Eger, 2024.12.17.
Várkonyi György
